Irodalmi Szemle, 1987
1987/4 - NAPLÓ - Ardamica Ferenc: Cicero elment (Lóska Lajos halálára)
cas évek második felében, s cselekménye a vöröskői sztrájkba torkollik, s melyet tavaly, e híres sztrájk kerek évfordulóján elmulasztottak újra kiadni. Már éppen az Öt perc az életről kezdtünk volna beszélni, amikor koporsód a gyászmenettől kísérve elindult a gödör felé ... Nem, háborús témájú regényedet már nem volt időnk megbeszélni. Sohasem tudom meg, előrehaladott betegséged nem gátolta-e meg, hogy örülhess a megjelenésének. A róla írt kritikámat sem olvashattad már el, az időközben megjelent „Görbe Tükrömön” sem kacaghattál nagyokat, mint ahogyan elterveztük. Öt percként szállt el, röppent tova hetvennégy éved. Sok mindenre nem jutott időd — időnk, mert a menet közben a gödörhöz ért. Meglepődve álltam meg. Lábam földbe gyökerezett... Évekkel ezelőtt — mélypontra jutván, az öngyilkossággal kacérkodva — előre megvásároltam a sírhelyemet. Amint sikerült talpra állnom, többé nem gondoltam vele. Csak nagy néha (főleg fizetés előtt pár nappal) jutott eszembe, hogy el kéne adni, pénzzé kéne tenni... Lassan magamhoz tértem... S mielőtt még az első rögök dörömbölhettek volna koporsódon, közöltem Veled: halálom után, doktor úr, tanár úr, kolléga, jóbarát — szomszédok leszünk, a parcellában alig néhány sírkert fog elválasztani egymástól. Nem láttalak holtan. Olyannak akarlak megőrizni, mint amilyen az Abroncsosban készült színes fényképen vagy: jókedvűnek, bizakodónak, pajzánkodónak. Úgy szeretnélek elraktározni emlékezetemben, ahogyan megismertelek: ahogy okosan, színesen, lebilincselően adsz elő, az iskolai tananyagot magyarázod, feleltetsz, érettségin vizsgáztatsz... Mindig előttem lebeg majd gúnyos mosolyod, ha valaki papírlappal indult a szónoki emelvény felé, és szigorúan összevont szemöldököd, ha drága anyanyelvedet bántották. Cicero leveleinek összegyűjtéséről és fennmaradásáról barátja, Atticus, és gyorsírórabszolgája, Tiro gondoskodott. Hogy ki fogja magára vállalni befejezett, netán befejezetlen, fiókban maradt írásaid, irodalmi hagyatékod gondozását, csak találgathatom. írószövetségünk, amelynek tagja sem voltál, de amely in memóriám felvehetne? Irodalomtörténészek? A Csemadok? Vagy a fiad? Nem tudom. Csak egyben bízom, bízhatom: hogy hátrahagyott műveid (akár ciceróval, akár más betűtípussal szedve) egyszer még megjelennek. Azt hiszem, ha élnél, Neked sem volna más kívánságod, kedves Cicero. Bár ez a kívánság — most, hogy meghaltál — (utolsónak sem) utolsó. Ardamica Ferenc ■
