Irodalmi Szemle, 1987
1987/4 - Ardamica Ferenc: A dögkeselyű
szed közben ütemesen mozgó, aranykeretes szemüvegét, később mindez eltűnt, kettesben maradt Vilma nénivel, az élővel... Élet... Vilma néni arcán máris megjelent a jól ismert, huncut mosoly, és előadta -életfilozófiáját: „Az élet tele van dallal, sarral és serelemmel.” Mert selypített a szentem. Az író eltökélte, ha törik, ha szakad, a Vilma néniről írott novellában ezt a filozófiát szóról szóra idézni fogja. Nagyon remélte, hogy valamelyik szerkesztő nem húzza ki. Persze ékezettel is közölni lehetne, de az már nem ugyanaz. Tulajdonképpen leírva sem ugyanaz, hallani kellene — méghozzá a Vilma néni szájából —, akkor volna az igazi, az egyedi! Sajnos, ez már lehetetlen! Pedig Vilma néni minden beszélgetést ezzel kezdett és ezzel végzett. Erről volt híres! Meg arról, hogy ifjabb korában fürdős ká volt. Bár ez a tény nem annyira híressé, mint inkább hírhedtté tette. Egyszer letartóztatták, mert tévedésből összecsomagolta és magával vitte .a szállodai tükröt meg a lepedőt. Vilma néni életében ez lehetett a mélypont. Az egyik! Mert több mélypontja is volt. Például amikor sorra lebombázták legendás rimaszombati emeletes házait.. . Vilma néni a háború vége felé a házak miatt, meg hogy javítson megtépázott hírnevén, hozzáment egy vén trottyhoz, Kalikó Barnabáshoz. Ahogy szaporodtak a repülőtámadások, úgy fogytak Kalikó Barnabás — valamint Vilma néni — emeletes házai. Amikor már csak egy maradt belőlük, Kalikó Barnabás, a vén trotty kijelentette, hogy pedig ő ehhez — ha törik, ha szakad — ragaszkodni fog. Vilma néni — látva a peches szériát — felmondta az »emeletes házak és Kalikó Barnabás iránti ragaszkodását. Ez volt a szerencséje. Kalikó Barnabás egyedül tartózkodott az utolsó emeletes házban, amikor azt találat érte. A „ha törik, ha szakad” után nem maradt más, mint egy mély .bombatölcsér, amelyet a felszabadulást követően be kellett tölteni. Vilma néni kimondottan jól járt: élt, özvegy volt, megspórolta férje márvány síremlékét, nem kellett egy életen át virágot hordania a szeles rimaszombati temetőbe (ahol művészet elégetni egy szál gyertyát), s az államosításkor kimondottan szegénynek számított. Minden kötöttség nélkül lett tehát jóba a valamikor jónevű, de akkoriban szintén a mélyponton leledző ex-detektívregényíróval. Ez a viszony évekig tartott, s amikor az ex-detektívregényíró nem bírta tovább szusszal, kiterjedt levelezést folytattak. — A levelek! Micsoda fogás lesz az a levelezés! — sóhajtotta írónk félhangosan, de azonnal észrevette magát, mert többen feléje fordultak. Szerencsére a ravatalozóban épp véget ért a szertartás, általános kavarodás keletkezett, a darabontok szakavatott mozdulatokkal megragadták a szerény koporsót, és elhagyván a halottasházat — odakint a gyásznéppel együtt me- .netté formálódva —, elindultak a sír felé. Vilma néni, akinek az élete tele volt „dallal, sarral és serelemmel”, elmosolyodott, a feje megbillent... Az író abbahagyta a képzelgést, s milyen jól tette! A gyászmenetben egy másik arcra bukkant, a Kálmán bácsiéra! No lám, mik sülnek ki! Kálmán bácsi ismerte Vilma nénit?! Az írónak hirtelen eszébe jutott, mi mindent hallott eddig és mi mindent tud Kálmán bácsiról, s rá kellett jönnie, hogy Kálmán
