Irodalmi Szemle, 1987
1987/4 - Ardamica Ferenc: A dögkeselyű
— Igen... — (Előbb kellett volna!) — Hát akkor én ... a kötelességem volt... ha kissé megkésve is ... — Le ne tegye! Mikor lesz a temetés? — Csütörtökön ... délután háromkor ... Fogadja őszinte részvétemet, Író ür . .. — Köszönöm, Tóth úr ... köszönöm, hogy felhívott... Hálásan köszönök mindent ... A viszonthallásra! — Viszontlátásra a temetésen! — fejezte be Tóth Jenő (érezhetően megkönnyebbülve) a beszélgetést. Az író letette a kagylót, hátrált egy lépést, és örömében összedörzsölte a kezét. — Meghalt! Végre meghalt! — énekelte hamis tenorján, és tánclépéseket lejtett a dolgozószobában. Ha ezen az írásra szánt délelőttön valaki más zavarta volna meg, bizonyára gyilkos hangulatba süllyedt volna. Ilyesminek most nyoma sem volt, pedig sejtette, hogy aznap már nem ír egy sort sem. Mit aznapi Csütörtökig! A temetésig! Utána ... Elhatározta, elmegy a temetésre. A levelek ... Ismét összedörzsölte izgalomtól nedves tenyerét, perdült egy utolsót, és ekkor szembetalálta magát az íróasztal alól rávigyorgó citrommal. Gyerekesen hasra vágódott, megmarkolta, majd — tisztaságmániájára fittyet hányva — beletörölte a nadrágjába, s a szőnyegen heverészve jóízűen nyalogatni iezdte ... A temetésig egyebet sem csinált, csak a citromot nyalogatta; szerdán este pedig kitépett a témafüzetéből egy lapot, amire a következő szöveg volt ráírva: VILMA NÉNI (Megvárni, amíg meghalt Azután megírni!! Délután elment a temetésre ... Korán érkezett, Vilma néni még a fagyasztó boxban szunnyadt. Nem mintha •annyira kíváncsi lett volna rá ... Bérmakeresztanyja elhunyt húgánál sokkal inkább érdekelte a városi nemzeti bizottság gyászszertartást intéző osztály- vezetője. Sikerült is vele érintkezésbe lépnie. A tag fürgének, hajlékonynak és készségesnek mutatkozott, kivált amikor megtudta, hogy az írónak csak az öregasszony levelei kellenek. — Lehet róla szó! Keressen fel a hivatalban. Akár holnap. De ne délelőtt, inkább közvetlenül ebéd után. — Kitűnő! — örvendezett az író, és hozzátette: — Nem leszek hálátlan. Ezek után kezet ráztak és gyászos képet öltve elváltak. Vilma nénit pedig — példásan agyusztálva — kihozták a fagyasztó boxból, és közszemlére tették. Néhány öregasszony elsírta magát, pár szál virág került a nyitott koporsóba. Azután ráhelyezték, majd rászögelték a fedelet, végül kitolták a ravatalozóba, és kezdetét vette a szertartás. Az író jól számított. Bekövetkezett, amire várt, az történt, amit óhajtott: homlokon csókolta a múzsa. Eleinte szomjasan itta az előregyártott szöveg szavait, amelyben csak a nevek, nemek és adatok változnak, figyelte a rutinos osztályvezető vékony, be
