Irodalmi Szemle, 1987
1987/4 - Ardamica Ferenc: A dögkeselyű
— Gyakran emlegette az író urat... Milyen rokonságban is voltak? — Vilma néni szomszédja zavartan beleköhécselt a telefonba. — Bérmakeresztanyám húga... volt — válaszolta az író. A „húga” meg a „volt” szócska között diszkrét szünetet tartott. A bizsergés elérte a nyak* szirtjét. — Aha ... — lelkendezett Tóth Jenő, de nyomban tudatosította, hogy illetlenséget követett el, és átváltott szomorúba: — A város fogja eltemettetni... Az író urat nem akartuk fölöslegesen terhelni... hiszen Vilma néni úgymond elég távoli rokona ... volt... Gondoltuk, az író űr úgysem ... Gondolták? Kicsodák gondolták? — Igen! — kapott észbe. — Én úgysem ... Nagyon helyesen tették ... — (Kicsodák, a francba is!?) — Ugye? — lélegzett fel Tóth Jenő. — Azonkívül, biztosan megérti, gyorsan kellett intézkedni... — Gyorsan? Miért? — (Micsoda hülye kérdéseim vannak, futott át az agyán, valószínűleg azonnal oszlásnak indult.) — Hát a macskák miatt... Ott ugráltak, mászkáltak rajta... Féltünk, hogy kikezdik! — Tóth Jenő távolról érkező hangja csepegett az aggodalomtól. — Persze, a macskák! — (Hogy erre nem gondolt! A Vilma néni macskái... Hányan is voltak?) Füléhez szorította a kagylót, de ettől a macskahúgyszag, mely egyszeriben körüllengte, egyáltalán nem akart megszűnni. — Féltünk, no. Ez érthető, nem? Féltek? (Már megint?!) — Érthető ... — Meg azután olyan váratlanul következett be a szomorú esemény ... Váratlanul? Kutyafülét váratlanul, évek óta számított rá, leste, kívánta... Ha Vilma néni tovább él, direkt agyon kell ütni! — Azt se tudtuk, hol áll a fejünk . . . Az író felszisszent. — Olyan sürgősen kellett intézkedni... a macskák miatt... Be kell vallanom, az író űr már csak akkor jutott eszembe, amikor elvitték szegényt, s a lakást lepecsételték ... De hiszen az író úr úgysem . . . — Lepecsételték? — Igen... Ha az író űr örökösödési igénnyel lépne fel... mivel a város fogja eltemetni... Örökség? Az író Vilma néni kontár festőktől vásárolt képeit látta maga előtt, a kopott bútorokat, a rongyos, macskahúgytól kimart és bűzlő szőnyegeket, a törött, ezerszer megragasztott nippeit, csorba porcelánkészlet-maradványait... a macskákat. .. Isten ments! — Mi lett a macskákkal? — Kizavartuk őket az udvarra. Ugyebár nem maradhattak bent a lepecsételt lakásban ... Egyelőre én etetem őket. De ha az író úr .. . — Szó sem lehet róla! Sem a macskákról, sem az örökségről. Mondja meg . .. nekik... (Kiknek?) hogy visszautasítom... Esetleg a levelezését... Hogy ne kerüljön avatatlan kezekbe ... elfogadnám ... Igen, a levelezése érdekelne .. . bizonyára megérti — szenvtelen hangon beszélt, de alig tudta palástolni izgalmát. — A leveleit tessék talán a várostól... ebben ők lesznek illetékesek ... A lakást már lepecsételték ... nem tehetek semmit
