Irodalmi Szemle, 1987

1987/4 - Rácz Olivér: Az író, aki mindig tudott újítani; Piroska és a farkas

A farkas megadóan lehajtotta a fejét.

— Legyen, ahogy maga akarja, Piroska — rebegte halkan. — De azért egyszer eljöhetne velem vacsorázni — mondta, és loholva megindult Piroska után, mert a lány időközben ismét útnak eredt. Könnyű kis cipőjének magas tűsarka úgy kopogott a járdán (és a farkas szívén), akár a géppuska. — Rendelek magának teknősbékalevest, libapecsenyét korai salátával és édes narancslikőrrel flambírozott Crêpe Suzette-et. Evett már Crêpe Suzette-et? Tudja, mi az? Azt eszünk. És hozzá, természetesen, pezsgőt iszunk.

— Már megint a hasán jár az esze — szól vissza Piroska rosszkedvűen a válla felett. — Továbbá: vacsorára sohasem eszem levest, a pezsgőt nem szeretem, mert csiklandja az orromat, és nagyon jól tudom, mi az a Crêpe Suzette. Palacsinta. Azt egye meg maga. Hanem tudja mit, Wolf? Ha már annyira megéhezett, nem bánom; jöjjön fel velem a nagymamához. Tegnap említettem neki, hogy maga nem megy le a nyakamról. Azt mondta, egyszer hozzam fel magammal. Nagyon kíváncsi a Wolf nagypapa kisunokájára. A nagymamánál kap majd tört krumplit és aludttejet. De kapfrat fokhagymás pirítóst és teát is. Crêpe Suzette-et nem.

A farkas nyüszített a boldogságtól.

De azért a vacsora után — a fokhagymás pirítóshoz hideg májas hurkát kapott, a teájába két kortynyi fehér bort — bánatosan megjegyezte:

— Vacsora után szerettem volna elvinni táncolni. Ismerek egy csuda meghitt kis lokált. De maga nem evett fokhagymás pirítóst... — mondta célzatosan, és közben titokban megtapogatta a zsebét, nem feledkezett-e meg a szájilla- tosítóról. Mindig hordott magával szájillatosítót.

— Még ehetek, ha ragaszkodik hozzá — mondta Piroska szendén. — Előbb azonban elmosogatom a tányérokat. Kijöhet velem a konyhába, törölgetni.

— Boldogan — búgta a farkas. — Boldogan.

De a nagymama tiltakozva leintette őket.

— 0, nem! Szó sem lehet róla. Majd én elmosogatok. Ti addig nézhetitek a tévét. Vagy beszélgessetek. Szórakozzatok.

És így történt, hogy a farkas egy jó óra múlva — a nagymama mosogatás után nyilván elszundított a konyhában, a sámlin — boldogságtól sugárzó képpel felrikkantott:

— Most aztán nem menekülsz, Piroska! Végre a hatalmamban vagy! Most aztán menthetetlenül mindened az enyém! Az enyém! — ismételte meg kéj- sóváran, a fogát csattogtatva.

Piroska elbiggyesztette az ajkát.

— Előbb mutasd meg, mid van! — mondta aztán, kíváncsian előrehajolva, s a hangja hallhatóan remegett a feszült várakozástól.

A farkas büszkén megmutatta.

Egy tök ásza meg egy makk tizese volt.

— Huszonegy! — kiáltotta diadalmasan. — Nyertem. Elnyertelek, Piroska!

Mert az úgy volt, hogy miután a nagymama kettesben hagyta őket, Piroska

kikapcsolta a tévét — valami véres krimit adtak, és Piroska nem szerette a paradicsomlét, még levesben meg káposztában sem —, és egy pakli kártyát vett elő.

— Kártyázni fogunk — jelentette be csillogó szemmel. — Huszonegyest.

— Csókban? — kérdezte a farkas felvillanó szemmel.

— Miért nem mindjárt babban? — kérdezte Piroska lenézően. — Természetesen pénzben. Mennyi pénz van magánál?