Irodalmi Szemle, 1987

1987/4 - Rácz Olivér: Az író, aki mindig tudott újítani; Piroska és a farkas

— Piroska, hadd vigyem el ma vacsorázni — kérlelte, unszolta, sürgette Piroskát, miközben a metró a lakótelep felé robogott velük.

De Piroska kérlelhetetlen volt.

— Nem lehet — mondta szigorúan —, maga húsevő, én pedig jobban kedvelem az édességeket.

— A maga kedvéért akár egész életemben habcsókon élnék — mondta a farkas célzatosan és lelkesen, nagy farkasszemét Piroska szemébe mélyesztve, s közben annyira előrehajolt a Piroskával szemközt lévő ülésről, hogy szinte összeért a homlokuk.

— Inkább adja át a helyét annak a fiatal mamának — intett Piroska a farkas háta mögé. — Nem látja, hogy kisbabával a karján áll ott?

— Oppardón — mondta a farkas, és felpattant. A legszívesebben a fiatal mamát is felfalta volna, gyerekestül. A gyerek tapsikált a boldogságtól és ültében a farkas drága bundáját kezdte tépázni, markolászni.

A következő állomáson Piroska kiszállt és fürgén a mozgólépcsőhöz sietett. A farkas a nyomában.

— Piroska, jöjjön velem vacsorázni... — harsogta a farkas, négy lépcsőfokkal Piroska alatt, a fejét a magasba tartva, mint amikor a farkasok a hold kerek, sárga, sajtját ugatják.

De Piroska a metró kijáratánál elvegyült a tömegben, s a farkas sóvárgó hangja már csak a lány üde illata után kúszott a fagyos, téli levegőben. — Piroska, jöjjön veleeem! ...

Piroska nem is válaszolt.

— Kudarc — mormogta a farkas keserűen, és feltűrte a bundája gallérját. De azért még reménykedett.

Mert Piroska rátarti lány volt, de jószívű.

Éppen ezért egy szép napon, amikor a farkas hangja ismét ott búgott utána a kósza, tavaszi levegőben — időközben kitavaszodott —, Piroska a nagymama tanácsi lakásához vezető utca sarkán megállt, és bevárta a farkast.

— Piroska — hebegte a farkas —, hát mégis? Hát megvárt? Hát eljön velem vacsorázni?

— Magának mindig csak az evésen jár az esze — pillantott rá Piroska megvetően. — És én nem szeretném, ha azon a vacsorán én lennék a legfinomabb falat.

— Piroska, esküszöm — vette elő a farkas a legbúgóbb, legfarkasabb baritonját, de Piroska leintette:

— Nézze, Wolf; látom, hogy nem bírok magával. Hát egye fene. Ide figyeljen, Wolf —

— Dr. Farkas Elemér, ha nem haragszik — hajolt meg a farkas feszesen, derékból.

Piroska legyintett.

— A nagypapáját még Wolfnak hívták — mondta tárgyilagosan. — A nagymama mondta. A nagymama kislány korában mindig a maga nagypapájánál vásárolta a szoknyáira, blúzaira a maslit, pertlit, csipkét. Wolf és Fia, rőfösáru. A maga papája volt a Fia.

Ez, sajnos, igaz volt: mielőtt a farkas papája megalapította a kis szövőgyárat, a kedves nagypapa volt a mostani lakótelep helyén elterülő, hajdani külváros sarki rőföse — Wolf és Fia —, és Piroska nagymamája gyakran vásárolt nála szalagot, szegőzsinórt, olcsó szoknyaanyagot. De kapható volt a nagypapánál olcsó kartonból készült kötény és virágos mintás mosóselyem is. Ezen már nem lehet változtatni.