Irodalmi Szemle, 1987

1987/4 - Rácz Olivér: Az író, aki mindig tudott újítani; Piroska és a farkas

De ezt már a költő nem hallgatta végig.

Hazament és megpróbált újítani.

Nem ment.

Akkor becsomagolta a fogkeféjét és a pizsamáját, és elment agymosásra.

Ez segített.

Amikor a kezelés után elkészült új alkotásával, kicselezte a portást, elsurrant a nyomdászgyerek mellett, és egy óvatlan pillanatban belopakodott a szerkesztőhöz.

A szerkesztő lesunyta a fejét és tüntetően a munkájába mélyedt. Éppen azon tűnődött, hagyja-e benne a vezércikkben változatlanul az „intenzívebben” szót, vagy javítsa át „még intenzívebb” megszövegezésben. így hatásosabb lenne.

De a költő nem törődött vele.

— Sikerült —mondta tömören. — Ezúttal sikerült. Azt hiszem, ez az, ami nektek kell — mondta büszkén, és a szerkesztő asztalára helyezett egy patyolattiszta, üres papírlapot.

A szerkesztő szeme felcsillant.

— Na lám — mondta érdeklődve. — Ezzel már lehet valamit kezdeni. A legközelebbi számban közöljük — mondta kegyesen.

De a következő pillanatban elkomorodott, a fiókjába nyúlt, keresgélni kezdett. — Nem megy — mondta sajnálkozó képpel. — Sajnálom: már megelőztek.. Tegnap kaptam — dugott a költő orra alá egy hasonlóan patyolattiszta, üres papírlapot. — Már be is tördeltük. Sajnálom. Beláthatod, hogy ennek előnye van. És ráadásul — mondta tiszteletteljes suttogással —, ez fordítás! Angol eredetiből. Próbálkozz valami mással. Ennél — bökött a költő patyolattiszta, üres papírlapjára — ennél odakint — mondta nyomatékosan, egy széles, beszédes, tiszteletteljes karmozdulattal kísérve szavait —, ennél odakint a világban, már sokkal, de sokkal modernebbeket Írnak . .. Sajnálom, komám; újítani kell!

A költő hazament és elhatározta, hogy áttér a prózára.

' De előbb becsomagolta a holmiját, beadta az állami bankba a devizaigénylését, hosszas sorbanállások, kilincselések és győzködő könyörgések után, hatékony baráti összeköttetések segítségével megkapta a megszabott összeget, az útlevelét és a kiutazási engedélyt, és elindult, hogy körülnézzen a kinti világban.

Az engedélyezett három hét múltán (a határ átlépésének és az országba történő visszatérésnek a napja nem számít bele], újult erővel és megszállott lendülettel látott munkához.

Amikor elkészült, a hóna alá kapta a teleírt papírlapokat és elrohant a szerkesztőségbe. Ezúttal szerencséje volt: ismét egészen a helyettes rovatvezető színe elé jutott.

— Na, mutasd, öregem — mondta a helyettes rovatvezető. — Hallom, hosz- szabb időt töltöttél külföldön. Remélem, behatóan és eredményesen tanulmányoztad a kinti irodalmi áramlatokat. így helyes — mondta, és sürgetően kinyújtotta a kezét. — Mit hoztál nekünk? Mutasd, mutasd, mutasd.

De már az első elbeszélésnél felszisszent.

— De hiszen ennek csattanója van! — kiáltott fel megrökönyödve. — Hát hol élsz te, öregem? Egy lekerekített, csattanóval befejezett novella?! Na ne marháskodj! Hol marad az olvasói homály? Az olvasói együttalkotás igénye? Ügy értem: a modern kispróza mindig homályban hagyja az olvasót — magyarázta kioktatóan. — Az olvasó dolga az, hogy ne értse, miről van szó. Ezt már a régi prózaírók is tudták. Ott volt például az a Balassi. Vagy az a másik., a Gyöngyösi. ..