Irodalmi Szemle, 1987
1987/4 - Rácz Olivér: Az író, aki mindig tudott újítani; Piroska és a farkas
— Balassi költő volt — jegyezte meg az író szerényen. — Gyöngyösi is ... A helyettes rovatvezető idegesen legyintett. — És ha költő volt? Hát akkor vegyük például az Atillát... — Atilla egy régi ruhadarabot jelent — mondta az író türelmesen és változatlanul szerényen. — Atilla. Vitézkötéses mente. Az Értelmező Szótár szerint aranysujtásos zeke. A régiek zakója. Akire te gondolsz, az Attila. József Attila. Mellesleg az is költő volt, nem prózaíró. József Attila. József nélkül az Attila hun fejedelem volt. — Hun fejedelem volt, hun nem volt — mondta a helyettes rovatvezető dühösen. — Most meg már fejedelmekről akarsz írni? Királyokról, uralkodókról, a kizsákmányoló főrendekről? Na ne ugrass, öregem. Sajnálom, öregem — dobta vissza a kéziratot. — Nem megy. Újítani kell. Az író újított. Elment az összes fellelhető múzeumok, ódon levéltárak, poros archívumok hét pecséttel lezárt régészeti osztályaira, hosszas rimánkodások után engedélyt kapott az ókori anyagok tanulmányozására, s egy erős lencséjű nagyítóval felszerelten, kurta négy hónapi gondos munka árán, ódon pergamenek és papiruszok fölé görnyedve, szüntelenül a szaja sarkában bujkáló nyelve hegyének a megfeszített összpontosításával, lelkiismeretesen lemásolt egy megsárgult, megfakult papirusztekercsről egy ritka, a szó legszorosabb értelmében páratlan föníciai szöveget. A biztonság kedvéért még egy, ugyancsak páratlan óbabilóniai esőért esedező imát is hozzákerekített, és rohant a szerkesztőségbe. Ezúttal is szerencséje volt: a helyettes rovatvezető anyasági szabadságon volt (a felesége őnagyságának jóval nagyobb havi jövedelme volt, mint neki; felszolgálólány volt egy jól menő sörözőben, így hát a helyettes rovatvezető maradt otthon, a bébi mellett); a rovatvezető egy szakmai {borszakmai) értekezleten időzött, a nyomdászgyereket éppen sörért szalasztották. így jutott be magához a szerkesztőhöz. A szerkesztő cefetül rossz kedvében volt: két napja influenza gyötörte. De azért belelapozott a kéziratba. Aztán az orra elé kapta a gyűrött papírzsebkendőjét. — Na ne barháskodj, öregeb — mondta szemrehányóan. — Binek szélhábos- kodol? Hiszen ezen a vak is látja, hogy ez egy régi, bég kezdetleges glagoli- kával írott fizetési beghagyás. Bég a Rurikok korából. A kijevi nagyfejedelebség pontosan beghatározható idejéből szárbazik. Be akartál csapni, bi? Benj a fenébe, kobáb ... — És már csak puszta megszokásból dünnyögte az író mögött becsukódó ajtó felé: — Újítani kell, kobáb. Bindig csak újítani.. . Az író hazament és tűzre vetette minden régi és új kéziratát. Ezzel elég gondja volt: a bérháznak, ahol lakott, távfűtése volt, s neki kölcsönkért talicskán kellett eltolnia alkotásai vaskos kötegeit a legközelebbi kazánházig. Aztán vásárolt három csomag vadonatúj írógéppapírt és lázasan írni kezdett. (Három másolattal.) Csakhogy ezúttal részint alulról felfelé gépelte a sorokat (eleinte nehezen ment, de idővel beletanult), részint hátulról visszafelé írta a szavakat. Soká tartott, de megérte. Tizennégy hónap alatt elkészült: napi tizenhat órát dolgozott. Hatszáz oldalas művének ezt az egyszerű címet adta: ILLEK INATljÜ! Beavatott körökben úgy tudják, nagyon komoly esélyei vannak a legközelebb •esedékes irodalmi Nobel-díjra.
