Irodalmi Szemle, 1987
1987/4 - Rácz Olivér: Az író, aki mindig tudott újítani; Piroska és a farkas
befejezetlenül hagyott sorokra hivatkozni, de a szerkesztő nem engedte szóhoz jutni. — Hova gondolsz, komám? — kiáltotta megbotránkozva. — Miért nem hozol mindjárt hexamétereket? Vagy miért nem fabrikálsz ősi hatosokat meg ősi nyolcasokat? Mint az az Arany Sándor? ... — János — jegyezte meg a költő szerényen. — Arany János. Sándor az Petőfi volt. — Az mindegy — hadonászott a szerkesztő. — János vagy Sándor — egyre megy. A lényeg az, hogy most rajtakaptalak! Még mindig a klasszikusok uszályába kapaszkodói. Értsd meg végre, hogy ez nem megy. Újítani kell! A költő újított. De amikor új alkotásával beállított a szerkesztőségbe, a portás mogorván útját állta. — Tessék a rovatvezetőhöz menni — mondta sötéten. — A szerkesztő űr nem ér rá. Azt mondta, ha be tetszik dugni a képét, kiildjem a rovatvezető kartárshoz. A költő egy emelettel feljebb ballagott. A rovatvezető figyelmesen elolvasta a költeményt, imitt-amott egy-egy sorra Tábólintott, de végül is csalódottan eltolta maga elől a kéziratot. — Ne csacsiskodj, öregem — mondta szemrehányóan. — Ez a vers tele van tűzdelve képekkel meg hangulatokkal. Sőt — mondta gyanakodva —, az az érzésem, holmi rejtett célzatokat meg mondanivalókat is eldugdostál benne. Kinek kell? Mink aztat szeressük, ha egy versben vannak axiómák, de azonban nincsenek benne azok az izék — na, segíts már! ... Gnómák — ez az! Azok ne legyenek benne. A mondanivalót pedig csak bízzad te az olvasókra, öregem! Az olvasók nem szeretik aztat, ha egy vers mondanivalóját minden tökkelütött hülye első olvasásra megérti. Sajnálom, öregem! Újítani kell. A költő újított. A következő vers a helyettes rovatvezetőnél kötött ki. — Van benne valami — mondta a helyettes rovatvezető elgondolkozva. — Van. Valami. Valami van benne. Másrészt azonban — valami hiányzik belőle, bajtársam. Az életszag — az hiányzik belőle — mondta oktatóan. — Az érdes, csípős, fanyar életfunkciók szaga, bajtársam. Az hiányzik belőle. A költő következő próbálkozása telítve volt életfunkciókkal. Csípősekkel, érdesekkel, sőt, helyenként leplezetlenekkel. Szókimondókkal. Félreérthetet- lenekkel. A költő, amikor befejezte alkotását, és újra végigböngészte a sorokat, egy- egy szónál gátlásosán elpirult. Viszont tudta, hogy ezúttal sikerült. Most igen. Boldogan rohant a kiadó hivatalba. De ezúttal csak a kéziratokat összeszedő, felnyaláboló, szeplős nyomdászgyerekig jutott el. A nyomdászgyerek kikapta a kezéből a verset, néhány sort silabizálva .kibetűzött, aztán a térdét csapkodva felnyerített. — Ne röhögtessen már, fater! Mit vakerál itt össze? — kérdezte vigyorogva. — Ilyeneket én a palánkokra szokok firkálni, ha éppen akad a zsebemben kréta. A mi környékünkön, ahol én lakok a faterommal — a muterom tavaly lelécelt egy taggal — magyarázta —, még akadnak deszkapalánkok. — Inkább csak az olyan kerti bütykölök vidékén. De firkálok én garázsajtókra meg a lakótelepek bérházainak a falára is. Vannak olyan panelházak, amékek még csak most épülnek, de én már felróttam a falukra a gondolataimat — mondta büszkén. — Annak a nyolcemeletesnek, ahol a Böbe lakik, a lépcsőházi falára például azt írtam, hogy ...
