Irodalmi Szemle, 1987
1987/4 - Rácz Olivér: Az író, aki mindig tudott újítani; Piroska és a farkas
Rácz Olivér Az író, aki mindig tudott újítani A matematika gyönyörű tudomány. De ha arra az eredményre jutottá], hogy o egyenlő mínusz kettővel, sürgősen hagyd abba az egészet. Nem a matematikát; azt, amit csinálsz. [Pudingfejü Wilson kiadatlan nap- tárából.) I ' — mondta a szerkesztő, miután elolvasta a költő legújabb versét. JO — Szép. Nagyon szép. A költő szerényen hallgatott. A szerkesztő még egyszer elolvasta a verset, töprengett. Aztán gondterhelten feltolta a homlokára a szemüvegét. — Csak egy baj van, komám — mondta kedvetlenül. — Hagyományos. Túlságosan ragaszkodói a klasszikus vonalvezetéshez, komám. Ez az: túlságosan klasszikus. Modernebb dolgokat várok tőled, komám. Újítani kell, öregem. Újítani. A költő zsebre vágta a költeményét. Aztán hetekig meredten bámulta az írógépét. De miután semmi sem jutott az eszébe, nekilátott átrendezni a könyvespolcát. A klasszikusok mind hátra kerültek, a hozzáférhetetlen második sorba. Ettől váratlanul megszállta az ihlet. Papirost fűzött a gépbe, boldogan verni kezdte a billentyűket. Újított. Egy hét múlva beállított a szerkesztőhöz. A szerkesztő bizalmatlanul maga elé húzta a verset, olvasni kezdett. — Na látod! — mondta diadalmasan, amikor a végére ért. — Ez az! Tudsz te, komám, ha akarsz. így már mindjárt más! De aztán még egyszer elolvasta a verset, elkomorodott. — Megálljunk csak — mondta fanyalogva. — Ez rímes vers, ha jól látom. Kinek kell? ... Rímes vers — mondta megvetően. — Hol élsz te, komám? Rímes vers. Kit érdekel? Mindig csak az elavult, hagyományos formák — mondta megrovóan. — Újítani kell, komám. Újítani. A költő újított. Hazament és könyörtelenül kihúzta az összes rímet. Egyes sorokat befejezetlenül hagyott, más sorokban felcserélte a sorrendet, kihagyta az alanyt, másutt az állítmányt. Egy kicsit sajnálta, hogy fel kellett áldoznia az eredeti, szép szöveget, de fegyelmezett költő volt: alávetette magát a kor és a szerkesztő követelményeinek. Újított. — Na ugye — mondta a szerkesztő leereszkedően, miután beleolvasott a versbe. — Na ugye ... Ám a következő pillanatban felháborodottan lecsapta a papírlapot és elképedve felkiáltott: — De hiszen ez időmértékes vers! Időmértékes vagy ütemes! Ne is tagadd! A költő bátortalanul mentegetőzni próbált, szeretett volna a szándékosan
