Irodalmi Szemle, 1987
1987/3 - HOLNAP - Hizsnyan Géza: A „lényeg színháza”?!
tarnak színháztermében láthattuk. Nos, ez a terem minden szépsége és modernsége ellenére szinte teljesen alkalmatlan színházi előadások tartására. Olyan rossz az akusztikája, hogy a normális színpadi hangerővel beszélő színészt alig érteni, a halkabb, visszafogottabb pillanatok pedig teljesen élvezhetetlenek. A hatalmas színpadon eltörpülnek a színészek, a tempó lelassul (mert ami a normális méretű színpadon 5 lépés távolság, az Itt az ötszöröse), a produkció szétdarabolódik, vonta- tottá válik. A látott előadásban ráadásul az álomkép nagyszabású vizuális kompozíciói mellett bensőséges, intim pillanatok is vannak — ilyen pl. szinte az egész második rész, Bora/Mitket és Kostana kettőse — melyek még az átlagos méretű színpadon is kamara-jellegű megoldást kívánnak, itt egyszerűen elvesznek. A látottak alapján kétségkívül érdekes színházi kísérletről van szó, melynek eredményei ezúttal a „diabolus loci” áldozatává váltak. LESSING: A BÖLCS NÁTHÁN A bölcsesség a türelem, mérséklet és tolerancia segítségével győzedelmeskedik a szerelem, a vallási ellentétek, előítéletek, türelmetlenség fölött. Voltaképpen erről szól Lessing színműve, s ha hozzátesszük, hogy mindez Jeruzsálemben játszódik, és három vallás (a keresztény, zsidó és iszlám) képviselői is összecsapnak, természetesnek tűnik Hansgünter Heyme rendező (egyúttal az előadás dramaturgja) elképzelése a mű aktualizálásáról; az a meggyőződése, hogy a közel-keleti válság sokadik évében, sokadik áldozata után, fontos mondanivalója lehet vele a ma embere számára. Sajnos, szép elképzelését nem sikerült az előadással igazolnia. Ha megpróbáljuk pontosan értelmezni a produkciót, akkor — a jól végződő történet ellenére — arra a végkövetkeztetésre jutunk, hogy nincs megoldás, csupán a színpadon. Ezt érezzük a visszafogott tempóból, erre utal, ahogy Wolfgang Robert Náthánnak a gyűrűről szóló híres példázatát előadja, amint lassan, fáradtan mondja a szultánnak a szöveget, mintha maga sem hinne benne, hogy az okos bíró tanácsa segíthet. Vagy talán inkább az a lehangoló, hogy az emberiség máig sem volt képes megfogadni ezt a tanácsot. Körülbelül ennyit hámozhatunk ki „üzenet”- ként a Schauspiel Essen előadásából. A színpadi megvalósítás azonban olyan vontatott, fantáziátlan — azt kell mondanom: unalmas —. hogy a közönség jó része bizony nem várta meg a háromórás előadás végét. Igaz, részben az essenlek is a Sava Centar áldozataivá váltak (lásd a Kostanánál elmondottakat), mégis egyet kell értenem a közönség így kifejezésre juttatott ítéletével. ODIN TEATRET 1964-ben tért vissza Lengyelországból Norvégiába az olasz származású Eugenio Bar- ba, aki három évig tanult és dolgozott Gro- towski Színházi Laboratóriumában — és ekkor alapította meg saját csoportját Odin Teatret néven. Hamarosan meghívást kaptak a dániai Holstebrow városkából; jöjjenek, telepedjenek le és dolgozzanak ott. Azóta működik ebben a kisvárosban Odin Teatret — Nordisk Teaterlaboratorium néven Európa egyik leghíresebb és legtöbb vitát kiváltó színházi műhelye. Rendezéseiben Barba is — Grotowskihoz hasonlóan — a színészből, a színpadi mozgásból indul ki, de az évek során sikerült kilépnie a mester árnyékából és kialakítania egy saját színpadi jelrendszert, melyben a mozdulatoknak, gesztusoknak, látványnak, hangnak egységes jelentése van. Ez egyúttal a viták forrása is. Egyes bírálói ugyanis az érthetetlenséget vetik szemére, gyakran úgy fogalmazva, hogy a néző ..kívül marad” az előadáson, „nem érinti meg” a produkció. Kétségtelen, hogy a társulat színházi nyelvét ismerő nézők másképp látják, értékelik az előadásokat, de a „beavatatlanok” többségében is erős érzelmi reakciókat képes kiváltani, annak ellenére, hogy az értelem számára a színpadi történések sokszor követhetetlenek. Ez a helyzet pl. a BITEF-en látott Oxyr- hyncus evangéliuma (talán pontosabb az Oxyrhyncus-i evangélium fordítás) előadásán is. Ez egy vizuális bűvészmutatványnyal kezdődik: a nézők egy lépcsősoron ülnek, és egy hatalmas színpad vörös függönyét látják. Az indításkor erőteljes hangeffektusok kíséretében lezuhan a függöny, és az az érzésünk, hogy egy tükör előtt ülünk, melyen a félhomályos derengésben viszonyítási pontokat keres a tekintet. Ekkor ébredünk rá, hogy nem tükör van előttünk, hanem a dobogó túloldalán ugyanolyan lépcsősor, szintén nézőkkel. A látvány fontossága, az expresszív színpadi effektusok, a mozgásstilizáció és gesztusrendszer a — különbözőképpen torzított — színészi hang az egész előadás folyamán döntő szerepet játszik. A színészek arca a félhomályban nem látható,
