Irodalmi Szemle, 1987
1987/3 - HOLNAP - Hizsnyan Géza: A „lényeg színháza”?!
a szöveg érthetőségével pedig eleve nem számolhatunk, mert a színészek az Oxyr- hyncus városában talált evangélium-töredékek eredeti nyelvén (kopt), ill. ógörögül beszélnek. Az előadásban megjelenik Antigoné, Jehuda: a nagy inkvizítor, Zusha Maiak: zsidó szabó, Ecce Homo: az elveszett (tékozló) fiú, Johanna von Orleans, Sebatta Zevi: az ál-messiás, a fellázadt brazil parasztok (cangaseiros). Történetről voltaképpen nem beszélhetünk (ill. ha van, az a közönséges halandó számára követhetetlen). Színpadi akciósorozatot látunk, rövid tanulmányokat a szenvedés- kínzás-megváltás témáira, s a nézőben érzelmi reakciók indulnak meg. Feldúltan, valami belső nyugtalansággal távozik, s még hosszú ideig dolgoznak benne az érzelmek, hogy végül levonhassa a maga számára a következtetéseket. Ezek — az én esetemben legalábbis — kb. úgy fogalmazhatók meg, hogy az alkotókkal együtt én is elítélem az erőszakot, a testi-lelki kínzást, és nem szeretem a fekete szemüveges tábornok-zsarnokokat, a hamis prófétákat és az ál-messiásokat. A színház másik, a BITEF-en bemutatott produkciója hasonló, csak sokkal visszafogottabb gesztusrendszerrel, tökéletes színészi munkával hat. Ebben Barba az expresszivitás helyett sokkal bensőségesebb, értelmi-lélektani hatásokra épít. Ez az alkotása közelebb áll a „hagyományos színházihoz, így könnyebben befogadható. A Házasság Istennel, avagy a tehetetlen szerelem c. előadás Nyizsinszkijnek, minden idők talán legnagyobb balettművészének életéről szól, aki tízéves tüneményes kor- rier után elborult elmével él le még további 33 évet, a dicsőség múltán a betegségben is hű társa, Pulszky Romola oldalán, miközben hol Istennek, hol Isten vőlegényének képzeli magát. A két színész, Iben Nagel Rasmussen és Caesar Brie fantasztikus intenzitással játssza el a végletes érzelmi hullámzásokat, a megtartó szerelmet és irreális kitöréseket, az egymásra utaltságot és az alig elviselhetőséget, gyönyörű. magasztos, tiszta színházi pillanatokat, valódi, feloldó, megtisztító katarzist váltva ki a nézőben. A magam részéről ezt az előadást tartom az idei BITEF legjobb produkciójának. Milyen is volt hát az idei fesztivál? Legalábbis felemás, bár ha az eredeti célkitűzésekhez és az eltelt két évtized legsikeresebb rendezvényeihez mérjük, akkor egyértelmű kudarc. Igaz, nyolcból három jó előadás nem olyan rossz arány, még akkor sem, ha a két együttes három produkciója az összes díjat elnyerte (a Julié kisasszony a nagydíjat és a közönség díját, a Jeant alakító Peter Stromare a férfialakítás díját, míg az Oxyrhyncus a BITEF díját és Iben Nagel Rasmussen Pulszky Romola megformálásáért a női alakítás díját), s a visszhangok alapján az általam nem látottak közül csak a japánok arattak egyértelmű sikert. A színház további fejlődését meghatározó új törekvéseknek nyomát sem láthattuk, s bizony az idei fesztivál jelszavának választott „lényeg színháza” jelzőt is csak kevés produkció érdemelte ki. Ráadásul a bajok nem csak az előadások színvonalában mutatkoztak. Az egykor vitafórumnak, szellemi műhelynek számító „találkozás az alkotókkal” az idén igencsak gyér érdeklődés mellett, meglehetősen szürkén zajlott. Nem voltak igazi vitavezetők, akik valódi bevezetőt, értékelést és vitaindítót mondtak volna, s mederben tudták volna tartani a kialakuló beszélgetéseket. így, ha nagynéha meg is indult a vita, legtöbbször vakvágányra siklott. Csak sajnálhatjuk, hogy az előző sikerek után (Krejca 1967 után 1970-ben is nagydíjat nyert: Csehov Ivanovjának színpadra állításával; ill. az állami Bábszínház 1978-ban nyert BITEF díja és a kaposvári Marat/Sade 1982-es nagydíja — Ács János rendezése — jelenti a csehszlovák, ill. magyar sikereket) az idén sem magyar, sem pedig csehszlovák résztvevője nem volt a fesztiválnak. Az idei mezőnyben több előadás is sikerrel szerepelhetett volna. 1986
