Irodalmi Szemle, 1987
1987/3 - HOLNAP - Hizsnyan Géza: A „lényeg színháza”?!
vázlatok, technikailag általában jól megoldva (valóban nem hagyományos pantomim, mert az arcukat nem festik fehérre, ill. egyes esetekben maszkokat, bábjátékelemeket is felhasználnak), de minden gondolati töltés nélkül valók. Teljes mértékben egyetértek Végei Lászlóval, a belgrádi Politika kritikusával, aki ezt írta az előadásról: „A Moebius csoport tagjai két- ségbeejtően gyenge előadást mutattak be; arra sem voltak képesek, hogy felháborítsanak. Megállapíthatjuk, hogy előadásuknak semmi köze sincs a lényeg színházához, ami az idei BITEF jelmondata.” BRECHT: KOLDUSOPERA Mint írásom elején említettem, már az 1967-es I. BITEF egyik nagydíját is lengyel társulat nyerte. Azóta további három nagydíjat és egy különdíjat nyertek a lengyel csoportok Belgrádban. A közönség olyan rendezők munkáit láthatta, mint Ha- nuszkiewicz, Wajda, Dejmek, Kantor. Érthető hát, hogy a varsói Centrum Sztuki Witkiewicz Stúdiójának idei bemutatkozását különleges várakozás előzte meg. Az első csalódást az jelentette, hogy a két beharangozott előadás közül csak Brecht Koldusoperáját láthattuk. Malcolm Lowry A vulkán alatt c. regényének alapján készült A kép lassú elsötétülése c. produkciójukat nem hozták el. Számomra a másik — sokkal keserűbb — csalódást maga az előadás okozta. Mert gyenge, a BITEF- hez és a lengyel színházművészethez is méltatlan bemutatót láthattunk. A legszembetűnőbb fogyatékosság a színészi játék eklektikája, a játékstílusok zavaró különbözősége volt. Jacek Jarosz Tigris Brownja pl. ironizáló és groteszk elemekből felépített kitűnő figura, ezzel szemben Piotr Fronczewski Bicska Maxijának me- lodramatikus, „szívtipró ficsúr” volta, és Marék Wolczewski inkább segítőkész, néha veszélytelenül leckéztető nagybácsit, mint félelmetes, hatalmával kegyetlenül visszaélő alvilági vezért idéző Jonathan Pea- chumje nemcsak színészileg kétséges, hanem Brecht művétől is idegen, csakúgy mint az egész előadás operettes, a zenés show felé mutató összhatása. Nyoma sincs a színpadon a brechti epikus színháznak, de hiába kerestem valami rendezői elképzelést, indítékot is, melynek alapján válaszolni tudnék a nagy színházi miértre, vagyis hogy miért pont ezt a darabot és miért így vitte színre Jerzy Grzegorzewski. Másnap azután a szokásos délelőtti beszélgetésen hallhattam a rendező válaszát, amely egyenesen letaglózott, és a „mit keres itt ez az előadás?” kérdését még élesebben s immár — ügy érzem — mindörökre megválaszolhatatlanul vetette fel. Grzegorzewski először sajnálkozását fejezte ki, hogy másik benevezett produkciójukat nem hozhatták el, mert — bár két önálló előadásról van sző — véleménye szerint a kettő szerves egészet alkot. Ennek ismeretében már elmélkedhetünk koncepció és mondanivaló fölött, mindez azonban csak konfabuláció lenne. Ha a kettőnek együtt van jelentése, kár volt csak a részt bemutatni! Így az még csak nem is torzónak, egyszerűen gyenge előadásnak hatott. Ezen alkotásuk célja a széles közönség megnyerése (?!) volt. Lengyelországban ugyanis napjainkban a színházaknál „közönségválság” van. Ezért attraktív (?!) előadást akartak létrehozni, hogy később esélyük legyen a nyugodt munkára. Az előadásnak nincs semmilyen politikai tartalma, és ez nem is volt céljuk — mondotta a továbbiakban Grzegorzewski. Bra- nislav Lecic jugoszláv színész nagyon jól tapintott rá a lényegre hozzászólásában, mikor kifejtette: úgy véli, az előadás azzal is politikus, hogy apolitikus voltát deklarálja. KOSTANA — ALOM ÉS KIÁLTÁS Az újvidéki Szerb Nemzeti Színház előadását nehezen tudnám értékelni. Nehézségeim két tőről fakadnak: egyrészt abból, hogy — bármennyire is szégyellem tudatlanságomat — nem ismertem a szerb irodalomnak ezt az egyik jelentős alkotását, Borislav Stankovic Kostana c. drámáját. Enélkül pedig, azt hiszem, bajosan érthető meg az a szertartás, melyet Mira Erceg rendező álmodott színpadra. A rendezőnő a dráma eredeti szövegének és Stankovic más műveiből vett részleteknek a felhasználásával önálló művet alkotott, melyben Kostana-Mitket-Hadzsi Toma története mellett, azzal párhuzamosan, ill. összefonódva, rávetülve, nyomon követhetjük az író életének egyes epizódjait is. Öt ismerhetjük fel Mitket alakjában, míg Kostana egyúttal a korán elvesztett anya és Stankovic szerelmeinek megtestesítője — pontosabban álomképe — is. A látott előadást egyébként nemcsak hiányos ismereteim folytán nehéz értékelni, az érdemi megítélést lehetetlenné teszi a bemutató helyszíne is, s ebben keresendő kétségeim másik oka. A művet ugyanis Belgrád modern, impozáns kultúrpalotájának, a Sava Cen-
