Irodalmi Szemle, 1987
1987/3 - HOLNAP - Hizsnyan Géza: A „lényeg színháza”?!
házművészet további fejlődése szempontjából irányt mutató? Talán a neoavantgárd, posztmodern és ki tudja még milyen elnevezésű irányzatoktól zsúfolt világunkban éppen a visszatérés a klasszikus, lélektani realista színházi eszményhez? Szomorú lenne, ha két évtized modern törekvései csak ennyi eredménnyel jártak volna. HEINER MÜLLER: QUARTETT Ha az idei BITEF egészére legjellemzőbb előadást kellene megnevezni, könnyű dolgom lenne. Egyértelműen a Schauspiel Köln előadására szavaznék, melyben, mint cseppben a tenger, benne volt az 1986-os fesztivál felemássága. Müller drámájának — mely Choderlose de Laclose Veszélyes viszonyok c. levélregénye alapján íródott — hagyományostól eltérő dramaturgiája, a néha alig követhető szerepváltások, a számos szexuál-lélektani utalás, a műsorfüzetben található bőséges lélektani és filozófiai idézet, s már a helyszín megjelölése (szalon a francia forradalom előestéjén / óvóhely a harmadik világháború után) révén is igyekszik modern darabbá válni. Talán az is. A recenzens efelőli bizonytalanságának oka minden bizonnyal a látott előadás rendezésében keresendő. Mert Müller szereplőpárja, de Meurteil marquise és Valmont vicomte összetett jelleme kétségkívül érdekes a számunkra, csakúgy mint a mű dramaturgiája. A két szereplő — akiknek egyetlen szórakozásuk szerelmi intrikák szövése — mondja- játssza el két szerelmes, de Tourvell már- kiné és az ifjú Volange elcsábításának történetét, miközben váltogatják a szerepeket: a marquise is játszik férfi és Valmont is női szerepet. Mindkettejükben felmerül egy esetleges másik én létének lehetősége, hiszen a marquise — először tapasztalván az erőszakot saját magán — úgy érzi, talán ez a kulcs, mely a szívét nyitja. A szívtipró, nőcsábász Valmont pedig egyszer csak rádöbben: örökké nő tudna lenni. A játék életre-halálra megy: nemcsak a két ártatlan nő válik áldozattá, hanem Valmont is: aki a marquise kezéből kapja a méregpoharat, s áldozat az egyetlen túlélő, Meurteil is. Az elállatiasodó emberről, az ösztönlétről, a freudi Id fe- lülkerekedésről szól Müller darabja, a humánum, az erkölcs elvesztésének végzetes voltáról. Csak azt nem értem, hogy került bele a 3. világháború. Igaz, az is csak a „józan ész trónfosztása”, a humánum és erkölcs teljes vereségének következménye lehetne, s törvényszerűen teljes pusztuláshoz vezetne, mégis úgy érzem, ez meglehetősen erőltetett, hajánál fogva előránci- gált aktualizálás. Dimiter Gocsev bolgár vendégrendező valóban egy lepusztult, óvóhely-szerű térben játszatja a darabot: penészedő, koszos falak, a betonpadlón szanaszét heverő szobortorzók, törmelék, két — sírhantot asszociáló — szürke gipszalakzat. (A kiállítás Achim Römer munkája.) A két szereplő fehér, pattogó, lehulló, maszkszerűen vastag sminkkel, régi főúri ruháik rongyaiban jelenik meg, melyből csak de Meurteil csipkés zsebkendője és Valmont sétapálcája maradt épen. Az előadás alatt viszont a tér néha túl nagynak bizonyul, szinte megszakad a kontaktus a két szereplő között, és az idő múlásával egyre gyakrabban a közönséggel is. A kezdeti feszültséget nem képesek fenntartani, a tempó egyre lassul, s a katarti- kusnak szánt befejezés, Valmont pusztulásával, már szinte teljes érdektelenségbe fullad. Az az ember érzése, hogy túl hosz- szúra sikerült az előadás. Ez egyúttal a két szereplő kritikája is, akik felfokozott tempóban indítanak, de nem bírják végig saját iramukat. Nincsenek eszközeik a kezdeti extatikus hangulat árnyalására, fokozására, ezért a produkció fokozatosan ellaposodik. A másnapi beszélgetés is az idei BITEF hű kórképét mutatja. A szovjet Tyeatr c. szaklap kritikusnőjének hozzászólása nagy visszhangot, heves vitát váltott ki, melyben szóba került optimizmus, pesszimizmus, az élet szépségeinek tagadása, szocialista realizmus, még Georgi Dimitrov is, csak éppen a darab és az előadás kritikus elemzése sikkadt el. (Mint sajnos a legtöbb ilyen beszélgetésen.) MOEBIUS SHOW Ha az idei fesztivál legjellemzőbb előadását könnyű volt megnevezni, még köny- nyebb a válasz a leggyengébb produkció iránt érdeklődő kérdésre. A kanadai Moebius társulat műsora valami rendhagyó pantomim szeretett volna lenni, legalábbis az előzetesek szerint. Paul Gaulin, a csoport vezetője a másnapi beszélgetésen elmondta, hogy ő költőnek érzi magát, alkotásai olyan „szkeccsek”, melyek érzelmet hivatottak kelteni, nem szemlélhetők intellektuális mikroszkóp alatt. Úgy véli, mondta, előadásuk jó, mert sikerük volt Kanadán kívül az Egyesült Államokban és Mexikóban — sőt a belgrádi fellépés előtt Ljubljanában is. Ezzel szemben amit láthattunk, azok változóan szellemes és kevésbé szellemes, anekdota-szerű színpadi
