Irodalmi Szemle, 1987
1987/3 - HOLNAP - Krausz Tivadar: Kritikuss
kérdés: Ki vezeti az ostromot, s ha ez megnyugtatja az olvasót, akkor Krausz Tivadar ünnepélyesen megígéri, olyan konzervatív prózát, mint a Zrínyi úr kilovagol, nem ír többet az életben. S mint tudjuk, a kívánság maga a költő és költészet lényege, de az indulatok meghatározása sose maradjon el az olvasóban sem! (Versünk tartalmáról csak nagyon inadekvát ismeretünk lehet...) Azonban a nagyobb baj az, hogy kisebb baj árán akarjuk kikerülni (már mint az indulatok meghatározását). Módot ad erre az, hogy... . . . hogy MÁZIK ISTVÁN is ír verseket (1985/8; 1986/3). Csupán ha eny- nyit írtam volna Mázikról, az is sok lett volna, de sajnos nem tudok ellenállni önmagamnak; néha titokban arra vágyom, betörő járjon az Irodalmi Szemlében, s raboljon el néhány pótolhatatlan kéziratot; az én nagy veszteségemre, Mázik meg ,,föl-alá járkál a járdán ... és gondolkodik” valamin, amit nem oszt meg az olvasóval... J. MÉSZÁROS LÁSZLÓ (1986/3) — Jé! Feliinger „mester” tanítványa. — Egész jól megy neki a versfaragás. — Ugyanis minden egyedi dolgot, csakúgy, mint a verset, szükségképp valamely más egyedi dolog determinál; azt újra más dolog determinálja, s így tovább a végtelenségig; Pilinszkytől J. Mészáros Lászlóig, úgy látszik, sokkal rövidebb út vezet, mint J. Mészárostól J. Mészárosig ... Bizony ijesztő a labirintus szindróma, ha az ember magába néz — Ariadné meg dörzsöli a markát —, ebből következik, hogy némely dolgok véletlenek, míg más dolgok egyediek! Gondolt-e már J. Mészáros László arra, hogy rajta kívül nincs más véletlen? Természetesen abban igaza van, hogy ha valamely dolog egyezik természetünkkel, szükségképpen jó. De kinek? MÉSZÁRAS OTTÓ Egy elmélet (1986/ 3) c. novellája fenéken billenti a szükségszerűen rendszertelent (csak az rendszer, ami önmagába zárt kör). — Mészáros pont ez ügyben késztet kételkedésre. Találkozik-e bennünk az egyenes két vége, vagy csupán kötözni, „kezelni” való bolond mind, aki így szembeállítja a „végtelent” önmagával, mintegy megkettőzve a végtelent! Isten őrizze Mészáros Ottót, nehogy valamikor is elválassza a hasában keringő bolygókat a körötte keringőktől, nehogy valamikor is más alapot képzeljen el létezésének, mint azt az önkényt, amivel megírta ezt az írást, mert amikor az akarati aktus a min- denségkapacitású semmire irányul, a meghatározás által létrejön a mű; ha másmilyen nem, hát olyan, amilyet mindenki megtagad, letagad, mint egy csendes szellentést, mert ha az ember vállalná, feladná saját magát, mint egy értelmetlen tételt, melynek csak nyelvi jelentése van, s valóban nagyobbat teremtene önmagától... Esküszöm, nem én voltam, kiált immár a kritikus is. Bár megcáfolhatnám magam önmagam által... A spekulatív képzelet fantomja olyan szimpatikusán kereng Mészáros elméletében, hogy kénytelen voltam leírni mindezeket. A Prológus az őszhöz c. verse is azt bizonyítja, vannak versek, melyek sűrítve is átlátszóak; a sötétség csak viszonylagos, hét kenyérből ritkán laknak jól ötezren. Mészáros is ötezer olyan jó sort írjon, mint az a bizonyos félfülű angyalról szóló, mert ha a gyilkos a „mindenre-képes”, mint akármelyik Isten, a költő szintúgy képes legyen, ha másra nem, a vers csodájára. Mészáros Ottó a kívánságait teszi meg a világ törvényeivé; tegyék működésre képessé magukat!
