Irodalmi Szemle, 1987

1987/3 - HOLNAP - Krausz Tivadar: Kritikuss

PÁLINKÁS LIBOR (1985/2) Aki maga választ célt magának, minden képességét működteti, ha költőnek lenni életterv, akkor az ember minta után készült gép, és a másság elveszti védettségét. A Holnapon belüli összehasonlítás ugyan korántsem a legszabadabb, de Feliinger Károly és J. Mészáros László neve közé odakívánkozik Pálinkás Liboré is. Ez már egy egész költői iskola? Ott, ahol a tökéletlenség még magas fokú, hasznos a különbözőség. Csupán az istenek luxusa lehet az azonosság. Pálinkás és említett társai összetévesztik az istenekét egymással, és így kreálnak egy- istenhitet. Mintha megfeledkeznének á világok sokaságáról, vagy most már a kritikuson a sor, hogy kitaláljon valamit, amivel zavarba ejti önmagát?

RAVASZ JŐZSEFnek nincs szerencséje az Irodalmi Szemlével: mintha mindig ugyanazt a versét közölnék (1984/ 9; 1985/2, 1986/3). Minden versének van legalább egy „szeme”, machettája viszont nincs, így az olvasó nem, vagy csak roppant nehezen lát át a kis versek sűrű dzsungelén, nehezen lát a versek mélyére. A kaotikus pátoszban vegytiszta költészet ritkán, általában a zárósorokban csillan fel: „nehéz vagy már csecsemőnek / nehéz a földnek nehéz a számnak” (Vers a Halálnak). Ravasz érzelmi forrongásainak, csapongásainak ősképe a buja indiai őserdő. Természeténél fogva minden ember viszolyog attól, hogy egy forrásba vizeljen, pedig ha a tengerbe vizel, az se különb. Ravaszt a vágyakozás és a félelem kalauzolja, gyönyör ébred benne, ha rátalál vágyaira. Ravasz nem ura sem fantáziájának, sem a nyelvnek, az előbbivel könnyebben fog boldogulni, mert az a sajátja, a nyelvet keserves harcban hódíthatja meg. A jónak és a rossznak olyan sajátos fajtáját teremti meg az irodalmi minőségben, a kettő annyira egymásba fonódik, hogy sebészi műtéttel sem lehet őket egymástól szétválasztani: agyuknál fogva összenőtt sziámi ikrek. Ravasz egyelőre

nem képes szándékaihoz, tehetségéhez felnőni, a fő akadályt a ragaszkodása okozza, erről le kell mondania, nehogy megrögzöttül iránytalan maradjon, mert eddigi versei teljességgel iránytalanok.

STOFKO TAMÁS (1986/3) # • • C. prózája egyetlen kegyetlen végkifejlet. Rádöbbent, a gyötrelemnek nincs végső határa. Ez az embert kicsinylelkűvé teszi, s a kicsinylelkűek bol- dolgsága a gyilkosok megnyugvása; a létezés utolsó tanúját is eltüntetni, a sorsszerű elzártságból való végleges elszabadulás ... Stofko Tamásnak mondhatnám, jobban is megírhatta volna ezt az írást, de ilyen rövid mű esetében nehéz erről beszélni, kevés a fogódzó. Annál is inkább, mert Stofko Tamásnak ez az egyetlen általam ismert írása.

SZABÓ LÁSZLÓ Zeng a ház (1986/3) c. verse tipikus kamasz vers, s mint olyan, őszinte, az elmélyülés szándékával, de természetszerűleg még elmélyülés nélkül. Ha Szabó László valóban kamasz, akkor örülök a versének.

SZÜCS ADRIENNE (1984/9) szakdolgozatát nem tudom megítélni. Az információk nagy mennyiségét tömören és áttekinthetően rendszerezve adja át az olvasónak, s ettől többet a dolgozattól, mely ezt vállalta, nem is kívánhatunk.

TALAMON ALFONZ (1984/7, 9) A nap, amelyen ledőlt az első kiszáradt eperfa c. elbeszélésével ismét bizonyította, szorgalmasan járja a latin-ame- rikai s a kafkai próza és az abszurdok iskoláját. Bocsátó c. munkájának gerjesztett lírai prózája szabadabban kezeli az összefüggéseket; kísérlet az eddigi talamoni gyakorlattól való elszakadásra, vagy csak kiruccanás egy kissé ezoterikus preposttransz-hipper- ultra-szuperneó-ba. Talamon Alfonz jól tenné, ha az önfelszabadításnak ezt az útját járná, legalábbis egy ideig,