Irodalmi Szemle, 1987

1987/3 - HOLNAP - Krausz Tivadar: Kritikuss

A fiatal szerzők műveit név szerinti ábécé sorrendben elemzem.

CSÁKY PÁL Kései látogató (1986/3) cim alatt olvasható szegényes, szellemtelen írása szokványosán „modern” módszert alkalmaz, a két szálon futtatást; a „Hogy vagy? Megvagyok”- féle párbeszédeket — melyeket helyzet- s reakció-leírásokkal spékel — egy lelkiző monológgal állítja párhuzamba.

Ha valaki író, az nem kevés, azonban ha arra gondolok, hogy az írónak csak a szavakkal van dolga, keveslem az írói szerepet, és csupán rögeszme köthet hozzá. Csáky Pálból még ez a rögeszme is hiányzik. Leír egy történetet, melyben a reáliákról ad vázlatos, hézagos rajzot. — Ha elérné is a realizmus optimumát, akkor is csak „leír egy történetet”; a történetek száma n + 1. — Csáky nem tesz eleget annak a kritériumnak, mely szerint az író, a szavak építésze, oly épületet épít, amelynek minden eleme

— amellett, hogy dísze az épületnek

— hordozóelem is egyben. Művében az író nem tűrhet meg ide-oda tologatható közfalakat. Bontsuk le Csáky elbeszélését az üres papírig, nem fog hiányozni, pedig a helyzet, amelyet ábrázolni szeretne, kellőképpen tragikus, benne van a létezéssel való éles összeütközés lehetősége. Szerzőnk a drámaiságot elkeni; az elfuserált sorsot, sajna, elfuseráltan ábrázolja. Csáky Pált rossz rutinja, mely nem ível az egzaktság-konkrétság láthatáráig, megóvja a stílusteremtéstől, ami amúgy is csak az olvasó megtévesztésére lenne elegendő. Csáky, ha írna is sajátos stílusban, sokmillió stílusban nem írna ... Stíluson és történeten túlra az az író jut el, aki írását az egzaktság és konkrétság azonossági pontja köré építi. Csáky Pál történetkéje, a Kései látogató, nem érint létezésemben, nem tud a lelki történetemmé válni.

M. CSEPÉCZ SZILVIA Az ablak előtt (1985/8) c. versével mutatkozik be az Irodalmi Szemle olvasóinak. Csepécz, távcsövén keresztül, biztosan látott már huszonöt-milliárd fényév távolságú csillagot, s megérezte, hogy önmaga huszonöt-milliárd évvel ezelőtti állapotát nézi, s megérezte, hogy az a csillag már rég nem létezik, holnap pedig a távcső meg az azon át szemlélődő szem sem lesz, de tudja, hogy egy jövőbeli szem egy jövőbeli távcső segítségével azonosítja majd ezt a verset, és azt a huszonöt-milliárd fényévnyire látható csillagot. Csepécz mar- morizáló szavai megteszik a magukét, ez a pasztell-vers lélekszállító erővel bír, feltéve, ha az olvasó még hajlandó magát átadni az ilyen versmondatoknak: „A bársonyszemekben délibáb a vágtató ménes”, vagy „Izzását a ho- vatarozásnak / rég elmosta a csatornabűz” — nem beszélve arról, hogy valamit „elmosni” csak csatornalé tud, s nem egy képzavar.

FARNBAUER GÁBOR öt esszéversét vonultatja föl. (1986/3) Tőzsér Árpád méltatásához keveset tehetek hozzá. (Farnbauer régebbi verseit már kritizáltam: „Ezek a versek valami homályos lételméletté állnak össze” — írtam akkor; ezen állásfoglalásomat vissza kell vonnom.) Makro-és mikrokozmosz, makro- és mikrokáosz ran- devűzik az emberben — veszedelmes az egyeztetés, főleg mert Farnbauer tételezésében a lét egyben minőség, vagyis ha tisztán gondolkodom, be kell látnom, hogy nem vagyok, illetve nem eléggé vagyok; már helyben is vagyunk, vagy erről gondolkodnom túl messzire vezetne?

Farnbauer bármennyire is ész-alkotó, nem csak az ész jegyében ír. — Nem alkot véleményt, s így kikerüli az ész- beliség nagy buktatóját, a valóság véleményezését, az eszmeteremtést, mely óhatatlanul rögeszmévé emanálódik.

— Farnbauer egyik kezében a végletesen konkrétat tartja, pl. „egy 7,6X4,1X10,8 cm méretű szappantartót”, másik kezével a végletes abszt