Irodalmi Szemle, 1987

1987/3 - FÓRUM - Vita irodalmunkról

tabuk. Ilyen szempontból nincsenek előttünk tiltó vagy nem tudom én milyen lámpák, hogy ezekkel a kérdésekkel ne foglalkozzunk. El kellene jutni a szavaknak és a tetteknek az egységéhez, hogy csehszlovákiai magyar vonatkozásban a szavakat ne szakadék válassza el a tettektől. Sajnos, nehezen jutnak el hozzánk azok a változások is, melyeket a szlovák irodalomban tapasztalhatunk. Mire átkerülnek, addigra méltatlan ügyködők tovább torzítják az irodalom arculatát.

Sokan, sokszor felteszik a kérdést, hogy miért nem ír bátrabban a kritika. Egyszerű a válasz, nem a kritikusok lettek bátortalanabbak, hanem a körülmények változtak az őszinte, igazmondó, marxista kritika kárára ... Nem minden kritikus edzett annyira, hogy fölvegye a kesztyűt a dilettánsok nyüzsgésével vagy a hazugok etikátlanságával szemben. Jómagam újságíró vagyok, az is voltam évtizedeken át, nem tudom viszont elfogadni, hogy az irodalomról sokadrendű újságírók „nyilatkozzanak”, olyanok, akik azt sem tudják, mi az irodalom.

Meggyőződésem, és ezt a vita is igazolta, hogy a nemzetiségi irodalomban egyfajta értékválság tanúi lehetünk, és ezt előbb-utóbb a magyar tagozat közelmúltban létrehozott kritikai szakosztályának is tudomásul kell vennie. Nincs kritikai élet, mert meginogtak a mércék, és azért sem, mert nem a mű a fontos, hanem a pillanatnyi (csoport)érdek. Annak idején Fábry élesen kikelt a legenyei kocsmák irodalmi szövetségei ellen. Néhányszor elmondtam már, és elmondom újra, az emberi méltóságot sérti, hogy emberi sorsokról, művekről a kiskocsmák gőzében döntenek. Ezek a „döntések” nem eszmei platformból, hanem a klikkszellemtől és csoportérdekektől vezérelve születnek.

A párt és a kormány nagyvonalú támogatást nyújt az irodalomnak és a kultúrának. Ennek ellenére azonban úgy érzem, hogy az irodalom egésze — most nem a nemzetiségi irodalomról beszélek — mintha háttérbe került volna, mintha az irodalom nem volna a megbecsülésnek azon a fokán, amit megérdemel. Néha magam is keresem ennek az okát, azt hiszem azonban, hogy ezt a kérdést irodalomszociológusoknak kellene megválaszolniuk. Az az érzésem, hogy a 68-as bűnök is árnyékként kísérik az irodalmat. Ez egészében véve azonban nem helyes. Nemcsak azért, mert 68-cal kapcsolatban a párt

központi bizottsága meghozta a maga tanulságait (és a tanulságokban nem az irodalmat marasztalták el), hanem azért is, mert az „árnyak” méltatlanok az irodalomhoz. Még akkor is, ha az írók egy része valóban „hangos” volt azokban a hónapokban és rosszul ágált azokban a nehéz napokban. Azt hiszem, hogy a szocialista irodalom küldetése érdekében a jövőben emelni kell az irodalom rangját és tekintélyét.

Az emberiségben gondolkodás az író számára parancs. A nemzeti tudatot nem a kitágult világtól kell — megítélésem szerint — félteni, hanem az érték- és tudatválság lényegét felejtő, lelki-tudati jegyeit elveszejtő öntudat hiányától. És azit hiszem, hogy a másodrendűség, a kiszolgáltatottság érzése, az önmagában céltalan élet érzése is emészti az alkotásra képes erőket. Érzésem szerint a közösségi elvű magatartásmodell mutathat előre.

Az elmúlt hónapok tanulságai egyértelműen azt sugallják számunkra, írók, irodalmárok számára: itt az ideje, hogy szélesre tárjunk ajtót, ablakot! Kiszellőztessük a nemzetiségi irodalom elmúlt években tapasztalható egészségtelen légkörét, vulgarizáló és demagóg szemléletét, s nagyobb teret biztosítsunk azoknak az egészséges erőknek, eszmeileg következetes álláspontnak, amelyek a CSKP XVII. kongresszusán, valamint az SZKP XXVII. kongresszusán megfogalmazódtak. A gorbacsovi elveket ma éppúgy nem lehet ad acta tenni, s nem lehet csak hangosan mormolni, mint ahogy nem lehet a XVII. kongresszus társadalmat megújító törekvéseiről megfeledkezni. Mi mindannyian, akik itt vagyunk, készek vagyunk arra, hogy ezeket a határozatokat és elvárásokat teljesítsük, ehhez azonban arra is szükség van, hogy rendezzék a kirakatot ott, ahol az rendezésre szorul.”

ZALABAI ZSIGMOND a következőket mondta:

„Dobos Lászlónak, Grendel Lajosnak, Fónod Zoltánnak a hozzászólásához kapcsolódva még egyszer nyomatékosan aláhúznék egy tényt, élve azzal az axiomatikus kifejezéssel is, amelyet nem én, nem is más szlovákiai magyar író fogalmazott meg, hanem amely az 1980-as évek költészetét értékelő szlovák fórumon hangzott el, Stanislav Smatláknak a szájából, aki tűrhetetlen állapotnak tartja azt, hogy az irodalmi életet kiadói, szerita vita vita vita vita vita vita vita vita vita vita vita vita vita vita vi

FÜKUM