Irodalmi Szemle, 1987

1987/3 - FÓRUM - Vita irodalmunkról

tességét szeretném hangsúlyozni. Idézhetem Gorkijt, hogy szabad egymással tisztességesen vitatkozni és tisztességesen más véleményen lenni. Irodalompolitikái, esztétikai stb. kérdésekben szabad egymással más véleményen lenni mindaddig, míg azok az alapvető eszmei kérdéseket nem vonják kétségbe — tehát akár pártpolitikai, akár állampolitikai szempontból nem állnak ellentétben a szocialista rendszer elveivel. (...) Fölháborít, hogy a könyv- kiadási gyakorlatban érvényesülhet az a módszer, olyan emberek lektorálhatnak könyveket, műveket, és vethetnek el irodalmi alkotásokat, akiknek halvány gőzük sincs arról, mit vár tőlük a párt kulturális politikája, hogy mi a marxista esztétika, s akik legföljebb egy dolgot tanultak meg, éspedig azt, hogy a kéziratokkal házaljanak. A kéziratokkal nem házalni kell, a kéziratokért (a szerzővel is) hadakozni kell.

Kiadói tevékenységem során magam is ezt tettem. Utólag elnézést kell kérnem mindenkitől, akivel vitáim voltak, de ezekre a jobb művek érdekében volt szükség. Kommunista meggyőződéssel védtem az elveket, sokszor talán a kelleténél hevesebben, de nem a kirekesztés, nem a „kigolyőzás” szándékával. Az eddigi vita arról győzött meg, hogy mindenekelőtt az erkölcsi magatartás terén romlott meg az elmúlt időszakban a viszony író, irodalom és a kiadó között. S ebből a szempontból nem mentem föl az Írószövetség magyar szekciójának a vezetőségét sem. A hallgatás, a távolmaradás, a dolgokról való nem tudás elfogadhatatlan akkor, amikor szólni kell. Egy közegben élünk, és ezért a magyar szekció is felel azért, hogy a nemzetiségi irodalom állapota, közege, az irodalom élettere milyen.

Eszembe jutott a bizalom kérdése. Vajon kiben bízni, mikor és miért bízni? Vajon mennyi bizonylat kell ahhoz, milyen hozzáállás vagy magatartás, hogy valóban higgyenek nekem, neked és a többieknek, munkánknak és elkötelezettségünknek egyaránt. Nem szégyellem bevallani, hogy 1968-ban sem hallgattam, letettem a garast, amikor sokan az árnyékba húzódtak. Ezért nem szeretem, hogy még ma is, közel 20 év múlva azok „kádereznek”, akik 68-ban nem tudták — vagy rosszul tudták —, hogy tulajdonképpen mi is történik. De nem akarok „68- as” frazeológiát használni, nem akarok abba a hibába esni — erről irt a minap

Trávnicek elvtárs a Pravdában —, hogy sok mindent, igaz kérdéseket is ezzel szoktak még ma is lesöpörni az asztalról. Meggyőződésem, hogy egyetlen kérdést sem szabad ezzel a minősítéssel, bélyeggel lesöpörni. Csak a magam igazolására említettem ezeket az éveket, azokkal szemben, akik feledékenyek szoktak lenni.

A bizalom kérdéséről akartam szólni...

Sütőnek az egyik drámája jut az eszembe, a Káin és Ábel című, ahol Káin az Istennel vitatkozik, és azt mondja: Uram, neked miért csak a hűségesek a szövetségeseid, és miért nem az igazak is? A mai tanácskozáson is a bizalom kérdése merül föl, hogy a bizalom kiterjeszthető, és nem lehet leszűkíteni egy-két személyre. Az intrikát sem az irodalomban, sem a művészetben nem tudom elfogadni, és soha nem is tudok vele egyetérteni, jóllehet tudom, hogy sem az irodalomban, sem a művészetben nem ismeretlen fogalom. Sajnos, az elmúlt időszakban nemcsak az alakoskodás és nemcsak a kaméleontermészet uralkodott el a nemzetiségi kultúrában, irodalomban, hanem olyanok is kitenyésztődtek, akik az intrikában „mesteri” fokozatot értek el. A játékszabályoknak a betartása hiányzik mindenekelőtt, mivel az együttélésnek mindenütt megvannak a maga játékszabályai. Azt hiszem, hogy a Szlovák írók Szövetségének vezetői és a Magyar Szekció vezetősége elég indokot láttak itt arra, hogy ezekből a jelzésekből a maguk következtetéseit levonják. Jómagam évek óta őszinte szimpátiával olvasom a különböző párthatározatokat meg a fölszólalásokat. Jóleső érzéssel tapasztalom Lenárt elvtársnál azt a megszállottságot, ahogy az alkotó gondolatot, az alkotó kezdeményezést ösztönzi. Válek elvtárs a sokarcú valóságot és a valósághoz való hűséget hangoztatja nem kevesebb következetességgel. A XVII. kongresszuson a tehetséget vette védelmébe. Ezért azt kérdezném, hogy mi vajon keressük-e a tehetségeket? Vagy szólammá válik számunkra? Ahhoz, hogy előrehaladjunk, hogy a szocializmus, a reális szocializmus épülhessen, ahhoz valóban a tehetségeknek kell megfelelő szerepet és megfelelő teret biztosítani. Pezlár elvtárs a nyíltságról és az őszinteségről írt a közelmúltban a Pravdában.

Mindezek a dolgok azt jelzik számomra, hogy a politika szintjén ezek a kérdések nyitott kérdések, tehát nincsenek

vita vita vita vita vita vita vita vita vita vita vita vita vita vita