Irodalmi Szemle, 1987
1987/3 - FÓRUM - Vita irodalmunkról
léleti különbségek, és mit jelent ez a csehszlovákiai magyar líra egészére nézve. Ennyit a két előadással kapcsolatban. Beszéltünk ma itt arról, hogy milyen a csehszlovákiai magyar próza, a gyermekirodalom, a líra, a kritika, de ehhez az is hozzátartozik, milyenek a körülmények, amelyek az irodalmi életünket meghatározzák, amelyek befolyással vannak arra, hogy egyes költői vagy írói pályák ki tudnak-e bontakozni, hogy hogyan férnek meg egymás mellett különféle nemzedékek, milyen szerepe vagy milyen lehetőségei vannak a csehszlovákiai magyar irodalmi intézményeknek a csehszlovákiai magyar irodalom kibontakoztatásában. Sokszor elhangzott már, hogy a csehszlovákiai magyar irodalomkritikának volt egy szakasza valamikor a hetvenes évek második felében — belenyúlva a nyolcvanas évek elejébe — amikor el lehetett mondani azt, hogy van irodalomkritikánk. Vagyis Zalabai Zsigmond, Koncsol László, Tőzsér Árpád személyében, irodalomtörténészeink személyében (mint Turczel Lajos, Csanda Sándor, Fónod Zoltán stb. stb.) volt egy aránylag megszervezettnek látszó, az irodalmat elméleti alapokról is vizsgáló írásbeliség, amely úgy-ahogy megpróbált értékrendet fölállítani, a szempontjait tisztázni, esetleg akár polémiát provokálni irodalmi művekről vagy irodalmi kérdésekről. Ez az állapot megszűnt, éspedig azért, mert elsősorban azok a kritikusok, akik a szakmai fölkészültségüknél és a közéleti elkötelezettségüknél és bátorságuknál fogva az irodalomkritikában megszólaltak, visszavonultak. Hogy ennek a visszavonulásnak mi volt az oka, azon érdemes lenne végre elmerengeni. Érdemes lenne egyszer irodalomkritikánk helyzetéről szemináriumot tartani, s megbeszélni: mi az, ami gátolja azt, hogy az irodalomkritikusaink megszólaljanak. Nyilvánvaló, hogy a kritikusnak véleményt kell nyilvánítania a könyvről, amelyet vizsgál. Tehát elemeznie kell, föl kell darabolnia a művet, de a végén valamilyen módon ki kell fejeznie azt, hogy jónak tartja vagy nem tartja jónak. Az is biztos, hogy a mi irodalmunk valahol a jó irodalom és a provinciális irodalom határ- mezsgyéjén áll. Es provincializmusunknak egyik megnyilvánulási formája éppen az, hogy a megbírált szerzők nagyon nehezen viselik el nálunk a bírálatot. Tehát ha a kritikus leírja XY-ról azt, hogy XY rossz regényt írt, akkor XY ezen úgy megsértődik, hogy esetleg úgy megharagszik, hogy megvádolja a kritikust, és ha neki befolyása van, a kritikusnak meg nincsen, a kritikus fogja húzni a rövidebbet. Meglehet, hogy a zaklatásokat elkerülendő, a kritikus úgy gondolja majd, jobb, ha a kritikusi pályától visszavonul. És én úgy látom, hogy kritikusaink többsége hajlik rá, hogy így tegyen, és átengedi a terepet azoknak, akik szakmailag nem olyan fölkészültek, tudják, hogy kiről kell jó véleményt írni, kiről szabad esetleg rossz véleményt is írni. és ezzel az irodalom- kritikának a komolyságát lassan lejáratják. A mi helyzetünket egy következő fokon az is nehezíti, hogy mindaz, ami a csehszlovákiai magyar irodalomban lezajlik, mindazok a művek, amelyek a csehszlovákiai magyar irodalomban megszületnek, vagy amelyekre az irodalmi sajtóban reflektál valaki, Igen nehezen, gyér számban jutnak el a szlovák vagy a cseh irodalmi közvéleményhez. Tehát belejátszhat a mi irodalomépítésünkbe egy olyan manipuláció is, amely esetleg más színben tünteti fel mindazt, ami a csehszlovákiai magyar irodalomban megszületik, mint ahogy az a valóságban van. {...)” Ezután FÓNOD ZOLTÁN kért szót. „Nem akartam hozzászólni, mert szkeptikus vagyok a hozzászólásokkal kapcsolatban. Tudom, hogy sem ankétok, sem vitafelszólalások nem váltják meg a világot. Szinte mániákusan mondom már tíz-egy- néhány esztendeje, hogy a dilettantizmus telepedett rá a csehszlovákiai magyar irodalomra. Nem az írók dilettantizmusáról beszélek, nem azokról, akik — kifogásolható vagy rossz — műveket írnak, mert ez sosem olyan veszélyes, mint azok, akik az irodalomból élnek, de az irodalomhoz nem értenek. Sajnos, az elmúlt évek megjegyzései pusztába kiáltott szavak maradtak, úgy látszik, hogy senki nem akarta meghallani. Bár a jelek szerint ezek a jelzések igazak, és nem egy-két ember érzékenységéből, ilyen vagy amolyan öntudati kérdéséből származnak. Az irodalomhoz fűződő magatartás és az irodalomhoz való viszony az alapjuk. Nem lehet irodalmat kiadni, nem lehet irodalmat közölni és nem lehet irodalmat szervezni az irodalom szeretete nélkül. Az íróért, az irodalomért és a műért harcolni kell, harcolni kell akár viták árán is. (...) A viták tiszyita vita vita vita vita vita vita vita vita vita vita vita vita vita vita FÖRDM
