Irodalmi Szemle, 1987
1987/3 - ÉLŐ MÚLT - Fónod Zoltán: Megmozdult világban... 3.
tovább nem látás politikája.”38 A szervezkedő magyar jobboldali ellenzéki pártok acsarkodása ezt a felismerést egyértelműen sugallta. Ez a felismerés egyben bizonyítéka is volt annak, hogy Fábry érzékenysége a politikai és társadalmi jelenségek iránt érezhetően növekedett. A „politika” ekkor ugyan még „bűnbak”, az elmarasztalás azonban egyértelműen a „felpántlikázott honfibúnak” szólt. Ezzel szemben állt azok pártjára, akik „keresni, kutatni, sodródni, zuhanni, emelkedni” akartak, s mindent feledve és mindent tudva, „daccal, fáradhatatlanul” keresték az új utakat, az „elejtett kincset”. Ezekben az években ugyan még szoros szálak fűzték Sziklay Ferenchez, a kisebbségi kulturális élet értő szervezőjéhez, írása azonban már azt is jelezte, hogy az irodalom kérdésében más utakon járt, mint Sziklay, Alapy vagy más kortársak. Az idősebbek közül, akik „tegnapjuk borát” itták, kétségtelenül Sziklay állt a legközelebb a megváltozott élethez, az irodalom kérdésében azonban ő is osztozott Alapy Gyula konzervatív író véleményében. Alapy kezdettől fogva azt hangsúlyozta, hogy „Az irodalmi élet kialakulásához nem elegendő az abszolút irodalmi kritika, mely a legfontosabb teendőnek a gondos szelekciót hangsúlyozza... a i dilettantizmussal szemben, vigyázni a fürdővízre, hogy vele együtt ki ne öntsük a gyenge csecsemőt is”.39 Sziklay is „harmadlagos jelenség”-ként tekintett a kritikára, és még a harmincas évek táján is „különösen veszedelmesnek” tekintette az „abszolút esztétikai mérték” merev és hajlíthatatlan követelését.40 Fábry már a húszas-évek elején a közösség és a tett összetartozó egységében látta az „új jövők erejét, életképességét”. Meggyőződése volt, hogy az irodalom és magyarság viszonyának tisztázása mutathatja meg a jövőt. Politikai meggyőződésének körvonalai • ekkor még kiegyensúlyozatlanok, írásai azonban jelzik, hogy a hagyományos polgári felfogástól távolodóban van. A régi betegség, a bűnös politika látlelete egyértelműen erre vallott. Elvetette azt az irodalompolitikát, mely „magyarság”-felfogásáj bán a „múlt ábrándjaiért elvetéli a jövőt, a magyar glóbus fantomjáért — a magyarság irodalmi, kulturális korkapcsolódását”. A homokórás idő Fábrynak nemcsak az Ady által felismert gondolatot sugallta, hogy „ftt azok éltek, kik nem éltek, / A legkülön- bek sohse éltek”, hanem Ady személyes példáját is a jövő horizontjára vetítette, lázadásnak, lázításnak, irodalom és magyarság sorsütköztetőjének, igazolójának és jövőt mutató életpéldának. „Adyn innen, Adyn túl!” — ez jelenti számára a választóvonalat és egyben a táborba szállást Is. „Mert mi marad más hátra, mint küzdelem! Harc az irodalom síkján a magyarság érdekében. Testvérharc. Néha szélmalomharc. Néha ennél is több. A cél viLá- gosan van kijelölve: megszüntetni egy olyan értékelés hatalmát és irodalmi befolyását, mely a pillanat lokális eszközét szentesíti... Az egyenletből ki kell küszöbölni azt a magyarságot, mely az irodalompolitikával identikus, és behelyettesíteni azt a magyarságot, melynek megvan az ereje, hogy az irodalom örök művészi, örök emberi gyújtópontjába állítva — emberit, művészit: értéket alkosson. A cél: küzdeni a hamis, bűnös nacionalizmus ellen ... küzdelem az önképzőköri irodalom ellen, az urambátyám- írók, kataszteri tollnokok, a kvaterkamagyarság, az asztaltársasági magyarság irodalma ellen. Küzdelem azon politika ellen, mely csak a témák hazafiságában keresi és értékeli a nemzeti és költészeti értéket. .. Küzdelem a nemzeti pántlikás tollszélhámosok ellen ... Küzdelem... Küzdelem más munkával, jobb munkával, új lehetőségek, nagyobb utak, keményebb küzdelmek akarásával.”41 Első kinyilatkoztatása ez a kisebbségi magyar irodalom európaiságának is. Az európaiságot a Szent Gallen-i kalandtól származtatta, s Mohácson. Wittenbergen, Utrechten, az újhit prédikátorain, majd gályarabjain, továbbá a Bessenyeik, Kazinczyk kapcsolatkeresésén keresztül a Nyugat-nemzedékig említi, azzal az egyértelmű következtetéssel, hogy a kalandorságok felelőtlenségéhez — a Quedlinburgokhoz, Trianonokhoz és a követjárások más szomorú helyeihez — nem szabad visszatérni. „Az európai irányt nem szabad elejteni. Most ez — létkérdés, a menekülés útja és feltétele. De irodalmunk csak akkor lehet európai, ha kultúránk, vágyunk, célunk összeesik azzal az Európával, mely Trianonok, tankok és Spenglerek dacára a saját talaján újra és megint csak élni akar.”43 Ha meggondoljuk, hogy a csehszlovákiai magyar irodalomnak nem volt előzménye, cnem voltak olyan alkotói, akik korábban akár az irodalmi élet perifériáján ismertek