Irodalmi Szemle, 1987

1987/3 - ÉLŐ MÚLT - Fónod Zoltán: Megmozdult világban... 3.

sultak, s messzemenően támogatták a Csehszlovák Köztársaság polgári demokratikus eszméit, nagy részük hűséges kiszolgálója lett a cseh burzsoázia politikájának. Az októbrista emigránsok a kormánypárti sajtóban és más intézményekben helyezkedtek el, s ebből a fedezékből intézték támadásaikat a magyarországi ellenforradalmi rendszer ellen.

Az emigránsok legnagyobb érdeme volt, hogy megszervezték és megteremtették a kisebbségi újságírást. „A magyar középosztály sablonos elképzeléseibe az első bombát a budapesti emigránsok vetették 1919-ben és 1920-ban — írta később Szvatkó Pál. — A régi magyar felfogás ósdi palotájának lebontását az új nemzedéknél csak az emigránsok végezték el sajtójukkal, egyesületeikkel, irodalmukkal”, mert a provincializmus, „bármely nemes szándék vezette is, nem vehette föl a versenyt a Pestről érkező tehetséges emigránsokkal, sőt a nemzeti ügynek egy ideig többet ártott, mint használt.”34

Főleg a második írónemzedéket segítették az emigránsok, módot adva arra, hogy az általuk szerkesztett sajtó hasábjain a nyilvánosság elé léphessenek. Az emigráns írók szerepe különösen az 1920 és 1924 közötti években volt meghatározó. Joggal írta munkájukról 1926-ban Fábry Zoltán: „A köszönet igazságával ki kell jelentenünk nyíltan és ünnepélyesen: az emigráció nélkül ma nem állnánk ott, ahol vagyunk. Ha ők nincsenek, ma az önképzőköri dilettantizmus és provincializmus döntően és visszacsinálhatat- lanul rátehénkedett volna mindenre.”35

Az irodalmi élet, helyesebben a műkedvelő irodalom akkor már tobzódott, amikor Fábry Zoltán az irodalom iránti új igényekkel fellépett. Az új igények ezekben az években már formálódni kezdtek, hisz a kisebbségi sajtó hasábjain — az emigránsok jóvoltából — megkezdődött a frontális támadás az irodalmi életet elemésztő dilettantizmus ellen. Az elsők között a Tűz fújta a „békességes és alkotó munka sorakozóját”. Irodalmi programjában a Tűz nem hagyott kétséget afelől sem, hogy „küzdeni akar... a — különösen Szlovenszkón — megdöbbentő mértékben felburjánzott dilettantizmus ellen”.36 Mi sem természetesebb, mint hogy a magyar és német irodalom legjobb hagyományain nevelkedő Fábry ezen a nyomon indult el, s természetes szövetségesekre talált azokban az emigránsokban, akik tűz alá vették a dilettantizmus hadállásait. A Szózat — új magyar betűkhöz című írásában (1922*) még csak a terepszemlét végezte el, a „leszakadt hidak”, és „írni... írni... élni... élni” felismerés dominál benne. A két héttel később megjelent Üzenet Kassán át című írása már a munka megőrző, fenntartó erejére apellált. Az irodalom életproblémái (1922) és az Éjféli vallomás (1923) is jobbára csak a lehetőségeket latolgatta. Az új irodalom igénye erősödő céltudatossággal először a Kritika és a ma (1923) című írásában jelentkezett. Az „új és igaz értékek felvételére, befogadására” kívánná fogékonnyá tenni a közönséget. Éspedig a kritika „megdönthetetlenül szociális küldetése” tudatosításával, továbbá azzal a felismeréssel, hogy meg kell érezni a „ma eretnekeit” és azokat „a jövő idők apostoli útjára állítani”.37

IRODALOM ÉS MAGYARSÁG

A kisebbségi irodalmi élet kérdéseivel először 1923. április 1-én a Kassai Napló hasábjain foglalkozott Fábry. Húsvéti hitvitájának már a címében is — Irodalom és magyarság — a lényegre összpontosított, arra a kérdésre, mely az akkor dúló viták meghatározója is volt. Aligha tarthatjuk véletlennek, hogy az Ady eszmeiségével is hovatovább azonosulni tudó író a „Húsvéttalan a magyarság / S írni, tenni Mégis űznek nagy parancsok” sorait választotta mottóul. Mondanivalójára utalt, hogy versmottóját Cserey Farkas császári kamarás Kazinczyhoz írott levélidézetével is alátámasztotta: „Itt olyan dolgokban . . . minden szokatlan kerültetik s nem szabad a malomnak jobb lisztet őrölni, mint eddig. Ez az, amit unok.” Az expresszionizmus mindenhatóságát hirdető korábbi írásától eltérően a számvetést itt a realitások talaján végzi, a nagybetűs Ember, Testvér, Szeretet felemlegetése nélkül. Mintha érezné, hogy irodalmunk európai iránya a társadalmi valósághoz szokta szelídíteni azokat az irányokat, fogalmakat, melyek más irodalmakban egészen más régiókba tartoztak.

Fábry minden rossz okát a régi betegségben, a „bűnös politikában” látta. „A bűnös politika: a pillanat politikája, a kényelem egygeneráciős jövőtlen akarása, az orrnál