Irodalmi Szemle, 1987

1987/3 - ÉLŐ MÚLT - Fónod Zoltán: Megmozdult világban... 3.

(bevallottan Is) a testvérember, az „egyforma kínok és szenvedések, egyforma mosolyok és örömök” jelentették a „másik” tükröt.28

Ha figyelembe vesszük, hogy a húszas-harmincas évek irodalmát nemzetiségi vonatkozásban bonyolulttá tette a nacionalista, soviniszta szemlélet (melytől nem volt mentes a többségi nemzetek irodalma sem), a Fábry által követett út eleve új csapást jelentett a csehszlovákiai magyar irodalomban. Az a tény ugyanis, hogy az „irodalmat csinálni!” jelszavát az egykori kaszinók, vidéki irodalmi társaságok hirdették — így a pozsonyi Toldy Kör, a kassai Kazinczy Társaság, a komáromi Jókai Egyesület, a lévai Casino és Reviczky Társaság, az eperjesi Széchenyi Kör, az ungvári Dugonits Egyesület stb.) —, azt is jelentette, hogy (ahogy Szvatkó Pál írta 1938-ban) „kultúrával nem foglalkozó városi urak, sekélyes színvonalú dilettánsok, amatőrök, vidéki titánok” vetették magukat az irodalomra. Olyanok, akik még nem estek át „a magyar szellem és stílus századeleji felfrissülésén és elavult fokon megint csak a milleneumi magyar élet epigon szellemiségét”29 képviselték.

A szerveződő új irodalomra szakadt az az elmélet, mely lehetőséget adott arra, hogy a „kisebbségi kultúrbozótban” álértékek és álnagyságok teremtődjenek,30 s ellepjék a könyvpiacot (ahová a magyarországi könyvtermékek a húszas évek közepéig nem juthattak be) a dilettáns művek. A műkedvelő irodalom jobbára folyóiratokban élte életét (Vagyunk, Komárom; Mátyusföldi Lapok, Galánta; Turul, Pozsony; Jövőnk, Kassa; Tavasz, Pozsony). Kivételt csak a Sziklay Ferenc szerkesztésében megjelent, konzervatív szellemű kassai Esti Űjság jelentett. Az „irodalmat” olyan személyek képviselték, akik korábban az irodalmi élet perifériájára sem tudtak bejutni (Albert József, Fülöp Árpád, Herczeg Gábor, Kersék János, Nagy Árpád, Sárosi Árpád, Vajda Ernő stb.). Ez idő tájt egyedül Sziklay Ferenc rendelkezett a hazai írók közül írói adottságokkal. Sziklay kezdettől fogva nagy igyekezettel és hozzáértéssel (természetesen a polgári szemlélet korlátaival) szervezte az irodalmi életet. Akárcsak Romániában Kós Károlyék, a szlovákiai irodalomszervezők (Sziklay, Alapy stb.) is elnézőek voltak a dilettáns megnyilvánulásokkal szemben. Azt tartották, hogy ennek az irodalomnak „hivatása” van, éspedig szétvinni az irodalmat a kispolgári és népi körökbe.31 A kritika szerepét arra kárhoztatták, hogy „gyomláló... szeretettel dolgozzék”. Évekkel később Joggal nevezte Féja Géza ezt az elméletet „inaszakadtnak”, mely a „kegy-irodalom” létjogosultságát bizonygatta, „tekintet nélkül arra, hogy a toll szántotta barázdákban tiszta búza, vagy pedig giz-gaz terem”.32

Az első irodalmi kezdeményezés az 1874-ben alakult pozsonyi Toldy Körből indult ki. Az Üj Auróra címmel kiadott évkönyv (1922-től 1932-ig jelent meg) azonban az igénytelenség példája volt, függetlenül attól, hogy „kegyes szeretettel” kívánta ápolni a múlt hagyományait és fejleszteni „nemzeti kultúránk gyöngyszemeit”. írógárdájához olyan személyek tartoztak, mint Jankovics Marcell, Szeredai-Gruber Károly, ölvedi László, Tamás Lajos, Wimberger Annna, Kersék János, Madame Sans Gene (Járossi Erzsébet) és mások. Ezért írta Fábry Zoltán 1958-ban, az Irodalmi Szemle indulásakor, hogy a csehszlovákiai magyar irodalom indulását nehezítette, hogy „a nagy próbák és nehézségek, az akarások és gátlások halmaza volt mindig... Sose tudta magát úgy megmutatni, hogy látva lássák és mondva mondhassák. Az ok: eredendő helyzeti adottság ... Pozsonytól Nagyszőlősig, ismeretlen X-ek próbálkoztak összeállni”.33

Oj színt és igényt a csehszlovákiai magyar irodalmi életben azok az emigráns írók képviseltek, akik a magyar őszirózsás forradalom, majd a Tanácsköztársaság leverése után az ellenforradalmi rendszer terrorja elől külföldre menekültek, s egy részük hosszabb-rövidebb ideig Csehszlovákiában tartózkodott, sőt némelyikük véglegesen letelepedett. Egy részük csehszlovákiai illetőségűnek minősült (Fehér Ferenc, Forbáth Imre, Illés Béla, Mácza János stb.), mivel az érvényes rendelkezések értelmében 1906-ig bezárólag az érintett személyt vagy annak apját valamelyik — később Csehszlovákiához tartozó — község kötelékébe jegyziőkönyvi határozattal felvették. Az emigránsok egyik csoportját azok a kommunista írók, újságírók alkották, akik a Tanácsköztársaság bukása után is hűek maradtak a kommunista eszmékhez, s Csehszlovákiában bekapcsolódtak a munkásmozgalomba és hatékonyan támogatták a haladó törekvéseket. Az emigránsok másik csoportját az ún. októbrista emigránsok alkották, azok a szociáldemokraták és polgári radikálisok, akik az 1918-as októberi forradalom eszméivel azono