Irodalmi Szemle, 1987

1987/3 - ÉLŐ MÚLT - Fónod Zoltán: Megmozdult világban... 3.

volt a mindenség elé állított, lemeztelenített ember... Korjelenség volt, korlázadás, mely azonban ugyanakkor menekülést Is jelzett. A tőkés társadalmi rend ellen, a művészet szuverenitásával a mindenséghez, az abszolutumhoz fellebbezett. Időtlensége kihangsúlyozásával azonban elvetélte reális vonatkozásait és így szociális funkcióját.”22

Életének ez az egyik — ahogy az Európa elrablása bán írta23 — „feledhetetlen, indító szakasza”. Meghatározó volt abban is, hogy a dilettantizmus szorításában vergődő kisebbségi magyar irodalmi életnek mércét, irányt és célt adjon. Fábry abban az időszakban jutott el az „emberközpontú” irodalom igényének a felismeréséhez, amikor a kialakulóban levő csehszlovákiai magyar irodalomban ádáz harc folyt a mindent ellepő másodrendű, perifériairodalom ellen. Az irodalom életproblémáit 1922-ben (a világháború káin-bélyegével) a madáchi szent szó és az örök Ádám szerepében az „...ember: küzdj és bízva bízzál!” hitében látta. A „végtelen semmi” partján Ady két kurucának beszélgetésére figyelt:

Komám, eltévedtünk.

Nagy ez a sötétség,

Fölgyújtottuk a világot

s nem látunk egy lépést.

Az „élni kell!” hitével vallotta Charles-Louis Philippe szavait: „Semmi más nem akarok lenni: csak ember, egyszerű ember, mert a szívem egyszerű és jó, és könnyekkel a szememben írok.. ,”24 Fábry „megcsalt embere” ekkor még a „Nirvána, Kereszt, Szeretet, Testvér, Istenhit” sose hitt semmiségeibe kapaszkodott, s nagy célját „egy még nem létező világ megteremtésében” látta, melyben a „dolgok mértéke többé nem az én. Az ember az etikai-esztétikai normát a kozmoszba helyezte, melynek az alkotó én a legmagasabbra fokozott munkával adózik". A gondolatára is felháborodott annak, hogy a francia regényíró, Julién Benda „dőreségnek” tartja, hogy az ember a művészet révén változzon meg. A „másik menet” létezéséről is tudott (mely „praktikus szociális jelszavak zászlaja alatt vonul az utcán”), ekkor azonban még úgy vélik, hogy ez az irányzat a „szélső kilengés felé tereli... egy új, egy más, lélektelenebb társadalmi gépezet bábujává nyomorítja”25 a megváltásra szomjazó emberiséget. Az embert, az életet — „feltámadást” vigyázó hittel. Ekkor írta le először Fábry Ady Endre utolsó életsikolyát, A halottak élén később sokat idézett sorait, hogy az „Élet él és élni akar”. Kinyilatkoztatta „Az ember Szépbe-szőtt hitét”, az őrzők büszke, szép emberhitét; ezek a szavak azonban ekkor még kellékek, hisz mögöttük nem Ady forradalmas szép hite állt, hanem az utat kereső író elszántsága, aki lépéskényszerbe került, de ekkor igazán még csak azt érzi, hogy „oly szomorú embernek lenni..

A magatartásformák lehetőségeit kereső író számára az 1923-as esztendő érleli a változások lehetőségeit. A Téli úton — még egyszer című írásában úgy érzi, hogy „az új tavasznak feszített életet el kell Indítani újra”. Az „emberi séták és utak garabonciása”, a téli úton a hóna alatt hegedűtokot szorongató cigány alakja jelentette számára az ösztönzést, a biztatást. „Csak a kanyarodóhoz kell érni, sokszor, örökös vándorlásra társulni, nekiindulni.”26 Néhány nap múlva — Fogoly című írásában — mintha a szerepválasztás lehetőségeit próbálná, úgy fedezi fel a végtelenségben önmagát, az örök Narcissust, aki „a színek, a vonuló és kristályosodó formák, a melódiák felett áll, minden szépség és jóság felett”.27 A boldog „ősteremtés” pillanata nála azonban nem a görög mitológia átka szerint alakult (nem a víztükörben önmagát megpillantó és önmagát elemésztő Narcissus sorsa teljesült be), hanem a „tűznek nem szabad kialudni” móriczi igéjét vallva, börtöne falát szétfeszítve látta meg a „kék hegyeken túli” isteneket, szegényeket, s azért szabadult, hogy nekik is szabadulást ígérjen. Fábry ekkor már megmártakozott az Ady-igékben s az expresszionizmus „mindent lehetségesnek” tartó áramlatában. Ezért a Fogoly-beli szerep magában hordja ellentmondásait is, hisz az expresszionista író állította önmagát a teremtés középpontjába, ő tölti meg világokkal, színekkel, térrel, istennel, testvéremberrel a kiteljesülő időt. Az elmondottak alapján túljátszott szerepfelfogásnak tartjuk, hogy a lehetőségeknek ezt a megkísérlését egyesek „korszakot” jelölő mozzanatnak tüntetik fel, holott az író számára