Irodalmi Szemle, 1987

1987/3 - ÉLŐ MÚLT - Fónod Zoltán: Megmozdult világban... 3.

George, Baudelaire, Strindberg, Stefan Zweig, Romain Rolland, Max Brod, Flaubert, Rilke stb. nevével találkozunk. Azt mondhatjuk, impozáns szellemi fegyverzetben áll előttünk az a huszonéves fiatal kritikus, aki a szépirodalommal kacérkodva végül is a kritika, az esszé és a közírás területén kötött ki. Tájékozottsága, témakezelése éppúgy meglepő, mint stílusa, melyet láthatóan magyar mesterektől tanult, tele impresz- szionista színekkel, muzsikáló képiséggel, vibráló tónusokkal. Esztétikai ítéletében azonban még Beöthy Zsolt, Gyulai Pál vagy Horváth Cyrill is megfér Ady Endre, Babits Mihály, Jászi Oszkár vagy Lukács György mellett. A „Lázas fejjel, kapkodó kézzel” markolt képek, víziók láthatóan a valót keresik. Az írót és művét a valósággal, a környezettel összefüggésben próbálja vizsgálni, s vitázva egyetért Jászi Oszkárral, aki így fogalmazott: .. Emberek, kiknek nincs érzékük egy messze jövő, esetleg a jövő nemzedék élete és sorsa iránt: az ilyen emberek üres életének egyedüli gyönyörködtetője, szegényes élvezeti körök leghatalmasabb iránya a szerelem, a nemi élet lesz, mégpedig annak jóformán csak érzéki jelenségeiben.”9

Nem az „erkölcsbíró” szólt írásából, hanem az az ember, akinek a lelkében van „részvét, bocsánat és bűnbánat, meleg és jóság és szépség”, mert elmenekült, lerogyott az örök széphez — a művészethez, a költészethez, s védeni akarja „éjjeli lámpafénynél összegyűjtött” kincseit. Önvallomásszerűen írta: „egy élet hosszú pillanataira elvesztettem mindent, mert sokat vesztettem: hitet, hazát, embereket, nevetést; sokat téko- zoltam: akaratot, bizalmat, megértést, barátot és szerelmet; és hiába vagyok egyszerre szánandó és megvetett, szerencsétlen és néma — hiába minden: egyedül maradtam, egyedül vagyok ... csak az ösztön él bennem, a primitív ősember egy önző mozdulata: védd a magadét!”

A könyv jelenti számára a menekülés irányát és a megváltást is. Esztétikai és etikai értékeket keres az irodalmi műben, s Gustave Flaubert-rel együtt vallja: „Habár az erkölcs az esztétikának csak egy része — mégis ugyanakkor alapfeltétele is.”10 Erkölcs és esztétika, művészet és erkölcsi fegyelem mint a művészi alkotás feltétele egyaránt tolira kívánkozik nála. Ekkor írta le először, Jászira hivatkozva, de a fogalom mögött Marxot tudva, hogy: „Művészet, társadalom, erkölcs és kor — egymásra utalt fogalmak .. .”u Az „új hívők seregében”, akik az „éljen az élet!”-re esküdtek, elsősorban az nyugtalanította, hogy az emberi önzés, a kegyetlen uzsorás vált a kor meghatározójává, a cinikus életélvezet alapjává. „En — lélek, szív nélkül, én —, hogy enyém lehessen, ami nem az enyém, hogy ne legyen erény, és ne lehessen bűn; nincsen múlt, hogy ne lehessen jövő; most vagyok, most élek, és nevetve élek: ez lett az új vallás, új hit, új remény.” 12 Arthur Schnitzler fércműve (a Reigen) alkalmat adott tehát számára arra is, hogy írói indulása horizontjára felírja azokat a szavakat, melyek későbbi élete folyamán tartalommal telítődve, írói mondanivalója legfontosabbjává lényegültek. A haláltánc és élettánc végtelenbe nyúló párharca így jelentette Fábry Zoltán számára az indítást, a biztatást a hamleti „lenni vagy nem lenni” sorsfordító kérdésének eldöntésében. Meglepő, hogy a felvonultatott magyar és német írók népes táborából már ekkor kicseng a Minden-Titkok költőjének, Ady Endrének az üzenete:

így járnak a Végezés ormán

Ezer és ezer évek óta,

Mindig a Halálba loholtak

S el nem hagyta őket a nóta.

A goethei változáshoz és változtatáshoz azonban még évekre volt szükség. Vitathatatlan azonban, hogy azok a német írók, akik érdeklődésének körébe kerültek, nemcsak a századelő új stílusát, az expresszionizmust hozták, hanem vele együtt a magatartás és világnézet olyan jegyeit is, melyek a polgári életforma tagadását, magyar vonatkozásban pedig a „jajkiáltások” tudatosítását jelenthették. A „kitörni a hagyományból, szétzúzni a polgári gondolkodás konvencióit” már Nietzsche óta előtérbe került a német irodalomban. Talán nem véletlen, hogy az új irodalmi hullámmal ismerkedő Fábryt Strindberg és Wedekind, Hofmannstahl, George és Rilke munkássága köti le. A weimari köztársaság irodalmával együtt a magára maradt, meggyötört, kiszolgáltatott ember problémája is egyre közelebb került hozzá (Tábori posta, Alamizsnaszekér). Ebben az