Irodalmi Szemle, 1987

1987/2 - HOLNAP - Talamon Alfonz: Az éjszaka árkádsorai

a lányban, mert úgy érezte, ennyit elvárhat tőle. Ilyesmiken gondolkozik, és kibámul az ablakon, a fülkében pedig kicsapódásig sűrűsödik a csönd. B. B. számára úgy tűnik, mintha végtelenül hosszú ideig nézné az ablakon túli sötétséget, és mikor visszafordul, a lányt kezdi nézni; az tovább olvas, mire ő ingerülten kitör, és szavaiban feloldódik szorongása. C. ugyancsak ingerülten válaszol, mert pontosan ott kellett félbeszakítania olvasmányát, ahol a fiú a lány szoknyája alá csúsztatja a kezét. Dühösen újra olvasni próbál, de mire megtalálná a félbehagyott mondatot, ő újabb kirohanást intéz ellene, amit az nem tűrhet szó nélkül. B. B. tulajdonképpen csak azért átkózódik, mert idegesíti

C. ellenséges magatartása, amit nem tud mire vélni. Csak találgatni tudja, hogy egészen biztosan amiatt az alak miatt van az egész. Az új vadász az ő vadját cserkészi. B. B. saját mozdulataira gondol, az ölelésre, amikor vasmarokkal tartva húzta maga elé áldozatát, a csókra, s hogy a nyakát kutatta, állati ösztönök által vezérelve, mintha csak ütőér után szaglászna. C. lapoz a könyvben. A mozdony füttyentett. B. B. elhatározta, hogy elindul és megkeresi a lányt. A mozdony felé indult, mivel az ismerős alak is a tőle második vagy harmadik kocsiból szállt ki, tehát szükségképpen G. is valahol azon a környéken ülhetett. Számítva arra, hogy esetleg a kalauzzal is összefuthat, ellenőrizte, megvan-e a jegye. Elindulása előtt még utoljára kísérletet tett az ablak becsukására, de a pánt makacsul tartotta magát. A folyosóra lépve hamarosan sötétséget markolt, de a szűk folyosón könnyű volt tájékozódnia. Mikor a kocsi végére ért, vasajtó zárta el útját, de kitapogatta a zárját, és könnyen kinyitotta. Az ajtó mögül vad zajroham lökte vissza, egy pillanatra visszarettent a tátongó űrről, majd nagyon óvatosan kitapogtta lábával a vaspallót, amely a másik kocsiba vezetett. Abban a kocsiban is sötétség fogadta, ezért bebotorkált a legközelebbi kupéba, de a lámpa nem égett, és nem égett a szomszédos fülkében sem, így reménytelen dolognak tartotta C. megtalálását. Kiabálni nem mert, mert úgy gondolta, hogy valaki alhat a függönyök mögött. Átsietett a kocsin, hátha a következőben megtalálhatja. A következő kocsiban is vaksötét uralkodott, egyetlen kapcsoló sem működött. B. B. a kerekek szilaj kattogásában sorra nyitogatta a fülkeajtókat, mindenhová bekiáltva a lány nevét, mert mind kevesebb reményt táplált, amint közeledett a mozdonyhoz. Már hallotta a mozdony hevített fújtatását, mikor újra a vaspallón egyensúlyozott át számítása szerint az utolsó vagy utolsó előtti vagonba, lába alatt összemosódott talpfákat sejtve. Valamelyik fülkében világított a villany, és ez új reménnyel töltötte el. Biztosra vette, hogy csakis C. lehet ott. A félhomályban még a W. C. feliratot is el tudta olvasni a folyosó végében, és mivel erős vizelési inger fogta el, benyitott. A szűk fülkében fullasztó ammóniaszag csapta meg, mintha minden részecske a tisztátalanság bűzét ontotta volna magából. B. B. undorát leküzdve vizelni kezdett az egyik sarokba, mert azt már nem látta, hogy merre van a kagyló. Lábát szétterjesztette, nehogy a vizelet ráfolyjon, ekkor borzalmas sikítást hallott. Felismerte C. hangját, és összerezzent. Megpróbált arra gondolni, hogy a hang a mozdony gőzkazánjából szökött ki, vagy a váltók akasztották meg a felhevült kerekek forgását. Valójában minden porcikája tudatosította C. hangját. B. B. vizelési mímelve állt a sarokban, és félt. Az újabb, kétségbeesett kiáltás velejéig megrázta. Lehunyta szemét, és mint bárdcsapást várta a következő sikolyt. C. hangja átfűrészelte a nyikorgásokat, nyögéseket, és éppen annyi ideig tartott, amíg begombolta nadrágja gombjait. A W. C.-fülkéből kilopózva óvatosan kilesett a megvilágított folyosóra, és a kocsi másik végében dulakodó alakokat látott, az egyikben pedig felismerte a lányt. Nem értette, hogy miért dulakodnak vele.