Irodalmi Szemle, 1987
1987/2 - HOLNAP - Talamon Alfonz: Az éjszaka árkádsorai
nyomta, amelyből éppen süvítve kezdett áramlani a gőz, és a forróság hevítette vaskúp bélyeget égetett a markába. Fájdalmában elrúgta magát a mozdonytól, a szomszédos sínre esett, és a talpfák közé botladozott. Amikor újra felnézett, tenyerét eltorzult arccal fújva, láthatta a kocsisort, amelynek ablaksorai fáradtan csillogtak az állomás lámpájának fényében. A kocsik sötétek voltak, csupán a szerelvény vége táján világított az egyik. B. B., aki az előbb még valami trágárságot akart a mozdonyvezetők fejéhez vágni, most fájdalmát is elfelejtve kiugrott a talpfák árkából, és rohanni kezdett a világos ablakú kocsi felé. Odaérve boldogan felkapaszkodott rá, majd beszédülve az első kupéba, elterült a bőrülésen. Fekvő helyzetében megégett kezét kezdte fújni. Ekkor tekintete az órájára esett, és látta, hogy a vonat a menetrendben megjelölt időpontnál korábban jött. Először az jutott eszébe, hogy talán az órája jár rosszul, de füléhez tartva örökségét világosan hallotta a szerkezet kimért, pontos ketyegését, így arra gondolt, hogy a szerelvény biztos itt az állomáson fogja majd bevárni az időt. Mivel melege volt a futástól, felállt, hogy zakóját levegye és a fogasra akassza. Ebben a pillanatban elölről éles füttyöt hallott, nyilván a mozdony sípját, amely így szokta figyelmeztetni az utasokat, hogy a szerelvény azonnal indul. B. B. nem tartotta valószínűnek, hogy máris indulnának, csak nyomáspróbának vagy szelepellenőrzésnek hitte az egészet, s bár az is megfordult a fejében, hogy esetleg rossz vonatra szállt fel, mivel a kocsik üresnek látszottak és ablakaik sötétek voltak, megnyugodott, mert tudta, hogy ezen a vonalon nincs sínelágazás egészen otthonáig, ahol az állomás mögött rozsdás iparvágányok tekeregnek a kibelezett, szétrothadt tartálykocsik meg igénytelen, sárgás perjével benőtt szemétdombok között, úgy tudta, hogy szülővárosa állomásán a gyorsvonatokon kívül minden szerelvénynek meg kell állnia, szükségképpen ennek is. A futás miatt homlokán egyre kövérebb gyöngyökben ült ki a veríték, ezért az ablakhoz lépett, hogy kinyissa. A mocskos, rászáradt, poros esőcseppek térképét mutató ablak csak nehezen engedelmeskedett, ezért mindkét kezével belecsimpaszkodott. Kíváncsian kidugta a fejét, mintha egy teljesen ismeretlen hellyel ismerkedett volna, hosszú utazás közben. Az állomáson még mindig csak a helységnév fölötti lámpa égett, kénsárga fénykört rajzolva a szürke aszfaltra, felkúszva a hernyórágta levelű gesztenyefa koronájára. Csaknem derékig kihajolt az ablakon, hogy előre láthasson a mozdonyig, de minden kihalt volt, csupán elnyúlt, valószínűtlen árnyékokat látott, és a mozdonyból kilüktető gőzt, ahogy foszlányaira szakad és beleveszik az éjszakába. A mozdony gólyafészkes kéményéből apró szikrák pattantak ki, de a szél az ellenkező oldalra sodorta őket, ezért csak egyet-kettőt láthatott belőlük. A sötétbe bámulva hirtelen úgy döntött, hogy mégis leszáll a vonatról, és inkább a váróteremben vagy a jegypénztárban éjszakázik zsebtolvajok prédájaként, mert teljesen elbizonytalanította a továbbra is kihalt állomás. Nagyot sóhajtott, és fel akarta húzni az ablakot, de az beszorult, nem engedelmeskedett. Újra kihajolt az ablakon, hogy közelebbről szemügyre vegye az ablak zárószerkezetét. Miközben az ablakot feszegette baljával, meglepetten vette észre az egyik kocsiba éppen akkor beszálló két alakot. Bár az állomás lámpája csalóka fénysugarakat szórt a sötétben, és valójában álom vagy véletlen egybeesés is lehetett, C. lépett fel a lépcsőre, majd utána ruganyos mozdulatokkal feltornázta magát egy ismerősnek tűnő fiatalember is, akinek arcát a lámpa fénye csak körvonalakban rajzolta ki. Egy pillanatra azonban mintha B. B. felé fordult volna, jóllehet puha kalapja fekete árkot ásott arca helyére, megdöbbentő volt a hasonlóság kettőjük között. B. B. megbabonázva, bénultan állt az ablaknál. Gyötrődött a személyek G
