Irodalmi Szemle, 1987

1987/2 - HOLNAP - Talamon Alfonz: Az éjszaka árkádsorai

valóssága miatt, mikor a meglóduló szerelvény kirántotta lába alól a talajt, és ő nekizuhant a cipőtalpak pecsételte bőrülésnek. Erejét megfeszítve próbált minél hamarabb felállni. Buzgósága nevetségesnek hatott, mert megcsúszott, vállát a szeméttartó éles sarkába vágta, zakója hónaljban ropogva elrepedt. De B. B. semmit sem érzett, s csak akkor tört rá a fájdalom, mikor a kocsi az állomásépület előtt gördült el, egyre gyorsabb tempóban hagyva maga mögött az egyetlen világító lámpát, a várost. B. B. az egyenletes gőzsziszegés- ben és a síndarabok illesztéseinek hézagjain kattogó kerekek rángatásában összeszorított fogakkal várta fájdalmának enyhülését, s lázasan gondolkozott azon, hogy vajon mit kereshet C. ezen a vonaton. De végső soron be kellett látnia: semmi köze ahhoz, hogy mit csinál a lány. Leült az ülésre, és egykedvűen bámult maga elé a rászedettek és kifosztottak szívlágyító alázatosságával. A nyitva hagyott ablakon a légáramlat csattogtatta a vasúttársaság címerével ellátott fűzöld függönyt. B. B. arra eszmélt, hogy fázik. Aliig begombolta az ingét, és gondolkozni kezdett: vajon C. miféle helyre utazik, ki a titokzatos útitársa; mindez egyre több fájdalmat okozott neki. Ráérősen felállt, az ablakot szerette volna becsukni, mert elfelejtette, hogy a szerkezet beszorult. Az ablak nem mozdult, erre lemondóan legyintett, belebámult az éjszakába, ahol egyetlen fénypontocska sem szakította meg a mindent elöntő sötétséget. Arcán forróság lehelete suhant át, mikor C. jutott az eszébe, és teli torokból üvölteni kezdett, arca eltorzult, nyála nikotinsárga cseppekben szökött cipőjére meg a szemközti ülésre, núközben szitkok és átkok görgetegét zúdította

C. és útitársa fejére. Olyan hirtelen hallgatott el, amilyen váratlanul kezdett rá a gyalázkodásra. Mély lélegzetet vett, számítva a várható erőlködésre, belekapaszkodott a mocskos fogantyúba, és irtozatos erővel felfelé rántotta. A heves mozdulatra az ablak pár centit csúszott alumíniumárkában, de B. B. hónalján a megpattant zakószövet továbbrepedt, így kénytelen volt elengedni az ablakfogantyút, majd hirtelen elgyöngülve helyére roskadt. Belebámult az ablakba, de nem látott ki a sötétség miatt, így csak a villanyfényben úszó fülkéjét figyelte, mintha tükörbén önmagát vette volna szemügyre. De állandóan az ismeretlen férfi vonásait látta maga előtt, amelyeket valójában nem is látott, csak a fantáziáját segítette a foltos, görbe üveg torzítása is, ahogy saját arcát figyelte, orrát csaknem nekilapítva az ablakon túlról bebámuló alak orrának. Az ablak tükrözésében látta, hogy zakója jócskán végigrepedt, látta a rojtozó kelme sebét, amelybe már belefért az egész ökle. Azzal vigasztalta magát, hogy nem vehetik könnyen észre a hasadást, ha kezét a teste mellé engedi. Szórakozottan órájára pillantott, és varázslattól tartva ráncolta össze homlokát, mert órája szerint a vonatnak csak ebben a percben, ezekben a pillanatokban kellett volna kifutnia az állomásról. Elsápadt, mert most már biztos volt benne, hogy rossz vonatra szállt fel. Megpróbálta felidézni emlékezetében a közeli állomások nevét, majd pénztárcája után nyúlt, és tenyerébe fordította a pénzérméket. Elég volt egy pillantást vetnie a matt, címeres alumínium- és rézkorongokra, mária látta, hogy ennyi pénznek elégnek kell lennie hazáig, bármilyen messzire viszi is el a vonat. Ingerülten újra órájára pillantott, majd lehunyta szemét, és a másodperceket kezdte számolni. Minden tizenötödiknél rápillantot az óra számlapjára, s bár csak nagyon ritkán, de sikerült neki pontosan mérni az időt a szerkezettel. Aztán arra lett figyelmes, hogy a mennyezet neonlámpájának fénye egyre jobban gyengül. Belebámult a fényforrásba, hogy egészen biztos legyen a dologban, de szeme káprázni kezdett. Mielőtt a fény megvakította volna, lehunyta a szemét. Dühösen arra gondolt, hogy most már csak valamikor holnap délelőtt ér haza, és mire