Irodalmi Szemle, 1987

1987/2 - FÓRUM - Alabán Ferenc: Eredmények és időszerűségek

Fábry Zoltán, kritikája azonban sokkal lágyabb és tapintatosabb, mint Fábryé volt. Dobos komplex és eredeti módon tud koncepciókat teremteni, úgy, hogy mindig elkerüli a viszonyaink között oly gyakran kísértő provincializmus veszélyeit. Alapvetően meghatározó jó szándékának és segíteni akarásának nemcsak a hatvanas években, hanem most is hasznát látja irodalmi gondolkodásunk.

Amíg Dobos László kötetében egy irodalomszervezői pálya alakulása, egy alkotói szemlélet érlelődése formálódik ki, emlékeken, beszámolókon, gondokon és megoldandó kérdéseken át egy egész nemzetiségi korszak útkereséseivel, alakulásaival és fejlődésével a háttérben, addig Duba Gyula tanulmánykötete, a Látni a célt, esztétikai vizsgálódások, kritikai írások, esszék és vallomások gyűjteménye, melyben a szerző a szlovákiai magyar irodalom időszerű fejlődési kérdéseit, néhány kiválasztott alkotó és műfaj problémáját a maga számára is tisztázza és egész irodalmunk hasznára megfogalmazza. Duba az alkotói Igyekezetek és megvalósulások tükrében egyedit és differenciáltat láttat akkor is, amikor első kötetes prózaírót mutat be, és akkor is, amikor a realista írói valóságlátásnak a színeit bontja szét. Alapvető esztétikai felismerések, irodalmunk szellemi szintjének mai megemelésében is hasznos igazságok válnak ezektől az írói-kritikusi megközelítésektől és elemzésektől nyilvánvalókká és érthetőkké. A nép iránti elkötelezettség érzésében és megyőződésében találhatjuk meg azt a vezérfonalat, mely a műalkotás és általában az emberi szellem produktumai iránti tisztelet mellett leginkább végigvonul Duba kötetének írásain. Módszerét figyelve megállapíthatjuk, hogy nem épít gyökeresen új szerkezetű koncepciókat (ezáltal is értésünkre adva azt, hogy nem irodalomtörténész ő, s nem mindenáron fellépő és programadó vezéralak), saját írói programjának körvonalai azonban határozottan benne élnek ítéleteiben és szuggesztíven átsejlenek elméleti írásainak szövetén. Mint elméleti írások és kritikák szerzője, elismeri az objektív érvényű és történelmileg helyes válaszadások létjogosultságát, s azokat természetszerűen a saját egyéni tapasztalatai és szempontjai szerint igyekszik megkeresni és felmutatni, vallva azt a felismerést, hogy valóságunk törvénye a fejlődés. Ez az elvi alapállás és írói-kritikusi gyakorlása teszi meggyőzővé Duba ítéletalkotásainak valódi realista s egyúttal marxista voltát, helyezi szilárd alapra etikailag és esztétikailag egyaránt hitelt érdemlő megállapításait.

Dobos László első tanulmánygyűjteménye a szerző egész életművét figyelembe véve aránylag későn jelent meg, s biztosan futotta volna terjedelmesebb, tehát tartalmilag is komplexebb kötetre is tanulmányaiból, kultúrpolitikai cikkeiből és kritikáiból. Duba Gyula az utóbbi két-három évben kevesebb elméleti, irodalomkritikai írást, tanulmányt publikált, mint azelőtt. Örömmel tapasztaljuk azonban, hogy az Irodalmi Szemle utóbbi számaiban Vallomás a regényről c. esszéje az elméleti véleménynyilvánítás szempontjából egy újabb, aktívabb szakaszának kezdetét is jelentheti.

Irodalomtörténész tanárok alkotják a következő kritikusi csoportot, olyanok, akik hivatásszerűen felsőoktatási intézményekben oktatják az irodalomtörténeti, irodalom- elméleti diszciplínákat. Közülük Csanda Sándornak, Szeberényi Zoltánnak, Fonod Zoltánnak és Alabán Ferencnek jelent meg az elmúlt öt évben kritikákat, tanulmányokat tartalmazó kötete.

Csanda Sándor Nemzetiségi irodalmunk és kapcsolatai c. kötetét forgatva önként kínálkozik a gondolat: a szerző alkotói pályáját érdemes és szükséges lenne már teljes egészében felmérni, elemezni-értékelni, és levonni tanulságait. Olyan kritikusról, tanulmányíróról, irodalomtörténészről van szó, aki évtizedek óta nagy odaadással, szorgalommal és kitartással rendszeresen végzi munkáját, elkötelezett hivatástudattal vizsgálja nemzetiségi irodalmunk jelenét, kutatja múltját, felmutatja értékeit és rendszerezi kapcsolatait.

Ha azt állítjuk, hogy sok mulasztása van irodalmunk kritikájának, akkor az előbbiekhez kapcsolódva azt is mondhatjuk: talán ettől is több adóssága van a kritika kritikájának. Pedig ahhoz, hogy a szépirodalomról szóló kritikairodalmunkat pontosan diagnosztizálhassuk, hibáit felfedezhessük és megszüntethessük, feltételenül szükség lenne arra a tudományos irodalomra is, amely a kritikákat, irodalomtudományi munkákat, irodalmunk történeti vizsgálódásait méri fel és értékeli. Ez az egyik oka bizonyára annak is, hogy máig nincs szintetizáló irodalomtörténetünk. Úgy gondolom, hogy az egyre növekvő irodalomtörténeti szintézisigény szükségszerűen és törvényszerűen életre