Irodalmi Szemle, 1987

1987/2 - FÓRUM - Alabán Ferenc: Eredmények és időszerűségek

FÓRUM

a célt (1983); Tőzsér Árpád: Régi költők, mai tanulságok, Alabán Ferenc: Folytatás és változás (1984); Csanda Sándor: Nemzetiségi irodalmunk kapcsolatai, Lacza Tihamér: Ember a szóban (1985); Csanda Sándor: Szülőföldünk régebbi irodalmi hagyományai, Szeberényi Zoltán: Visszhang és reflexió (1986). Az elmúlt időszak elméleti irodalmához sorolhatjuk még kísérőként a Csehszlovákiai magyar irodalom válogatott bibliográfiája I. és II. kötetét (a szerzője Szőke József), amely 1982-ben, 111. 1984-ben jelent meg, és nem feledkezhetünk meg a Műhely kiadvány számaiban, továbbá a Kontextus ’85 c. kiadványban található kritikai munkák, elméleti összefoglalások és tanulmányok soráról sem, melyek szerves részét képezik az időszak kritikai irodalmának. 1980-tól jelennek meg rendszeresen Fábry Zoltán Összegyűjtött írásainak kötetei (eddig 5 kötet), mely az összegező tendenciák egyik igen jelentős megnyilvánulása. Reméljük, hogy kissé hosszadalmas előkészületek után hamarosan megjelenik már nemzetiségi irodalmunk lexikona is, mely utolsó állomás lehetne a csehszlovákiai magyar irodalom történetének megírásához.

Előre kell bocsátanom azonban, hogy a mostani alkalomból csak azokkal a kiadványokkal foglalkozom, amelyekben kritikák vagy irodalmi életünk valamely problémáját feldolgozó, közvetlenül befolyásoló, vagy azokat legalább érintő tanulmányok ős esszék találhatók. S bár az elmúlt öt év alatt (amint az a felsorolásból is kitűnik) fontos és nagyszerűen megírt, irodalomtörténeti szempontból hasznosítható kötetek is napvilágot láttak (mint a Turczel Lajosé, Tőzsér Árpádé, Csanda Sándoré), melyek jó példával szolgálnak a későbbi ilyen irányú kutatások számára is, most nem képezik vizsgálódásom tárgyát. Turczel Lajos Hiányzó fejezetek c. könyvében a két világháború közti csehszlovákiai magyar irodalom történetéhez közöl fontos adalékokat, Tőzsér Árpád Régi költők, mai tanulségok c. kötete három költő — Szenei Molnár Albert, Amadé László és Baróti Szabó Dávid — életművét elemzi, Csanda Sándor pedig Szülőföldünk régebbi irodalmi hagyományai c. tanulmánykötetében a régi magyar irodalom értékeit és hagyományait kutatja, újabb és újabb forrásanyagokat fedezve fel. E jelzésszerű rövid felmérés és témaszűkítés után a konkrét köteteket és kritikusi megnyilvánulásokat veszem szemügyre.

Mindig örvendetes dolog, ha az irodalomkritika és esztétika kérdéseinek tisztázásában az arra érdemes költők és írók esszéi, kritikái, vallomásai is helyet kapnak, mert sem a kritika, sem az esztétika nem nélkülözheti a jó írók véleményeit és nézeteit. Számukra ez feldolgozandó anyag és forrás is egyben — a művészi tapasztalatok általánosításának az a válfaja, amely nélkül kevésbé lehetnénk bizonyosak abban, amit az irodalomról mondhatunk. E vonatkozásban Dobos László Gondok könyve c. kötete és Duba Gyula Látni a célt c. tanulmánygyűjteménye hozható közelebb egymáshoz. Mindketten író-kritikusok is.

Dobos László pár excellence irodalompolitikus és publicista, aki egyszerre figyeli a valóság változásait, az irodalom belső állapotát, társadalmi helyzetét és létfeltételeit, a többi irodalommal való kapcsolatát, azzal a hangsúlyozott gonddal és felelősséggel, hogy hogyan juthat előbbre, érhet el jobb eredményeket nemzetiségi irodalmunk. „Nem kritikus, hanem irodalompolitikus — mondta róla Koncsol László —, illetve irodalomideológus; az eseményeknek nem utána, hanem előtte jár.” A Gondok könyve c. kötetét egy negyedszázad alatt született írásaiból válogatta össze, olyan tanulmányokból, amelyek műfaji szempontból és témájuknál fogva is különbözőek. Dobos józanul és differenciáltan fogalmaz, amikor fejlődési törvényszerűségekre mutat rá, amikor jelenségeket értelmez, helyzeteket és pályatársi, főleg szellemtársi életutatkat értékel. És amikor a nemzetiségi írás lényegének megfogalmazására kerül sor, ismét árnyaltan közelít: „ne eszköz, ne tolmács, hanem önerejű irodalom legyen” — mondja ki, és hangsúlyt erősít, amikor a nemzetiségi irodalom történelemszemléletének kitágításáról és az ezzel járó szellemi horizontbővítésről beszél.

Konkrét irodalmi alkotásokat nem elemez, az irodalomkritika mégis hasznát veheti összefoglalásainak és esszéinek, akár a széppróza néhány kérdéséről vagy Ady és Fábry kapcsolatáról mondja el a véleményét, vagy akkor, amikor elvszerű hozzáállással „szélesebb irodalmi látóhatárt” követel és azt hirdeti, hogy „minél kisebb egy irodalom, annál inkább a minőség útját kell járnia”. Időnként előfordul, hogy patetikus hangot üt meg, de sosem szólamos. A hatásra törekedve néha szentenciaszerűen fogalmaz, mint