Irodalmi Szemle, 1987

1987/2 - ÉLŐ MÚLT - Fónod Zoltán: Megmozdult világban ... 2.

gött a betegséggel küszködő Fábryt kell látnunk. Hogy mennyire volt elhatározásában szerepe annak a mendemondának, miszerint Fábry félt, nehogy az utódok vak nővére sorsára jussanak, ezzel értelmetlen foglalkoznunk. Ha volt is ilyen félelme, ez csak későbbi kapcsolatát érintette, ahogy az Írói felelősségre való hivatkozása is csak utólagos magyarázatnak tekinthető. Ez az „életre-halálra” szóló kapscolat Fábry betegsége és elhidegiilése miatt szűnt meg. Egy 1922. december 29-én íródott levélből tudjuk, hogy Fábry 1922-ben a Tátrából írt levelet egykor-volt „csinos menyasszonyának”, aki azonban csak néhány év múlva válaszolt rá, közölve, hogy könyvel, aranyórája megvan, s szívesen átadná valakinek megőrzésre. A „menyasszony” közben férjhez ment, falusi asszony lett, két gyermek anyja, aki szívesen találkozna Fábryval, hogy megértesse „azokat az érzéseket”, melyeket Fábry félremagyarázott. Visky Maca csak egy későbbi (1929 márciusában írott] levele utal arra, hogyan alakultak kapcsolataik: „Milyen boldog lennék, ha eljönne ide, az én szegény kis otthonomba. Látná az én legnagyobb büszkeségemet, a két fiamat, látná — megismerné azt az egyszerű jó embert, aki felrázott engem abból a halálos kábulatból, amelybe a Maga betegsége, az (név) öngyilkossága, és a Maga elhidegiilése ejtett. — Most már lecsendesedett bennem is minden, élek szegényen, de nyugodtan és szeretetben!... jöjjön, hisz elvégre tisztázni valónk is van, — ahhoz talán jogunk van!”

Egy szerelem története után magától értetődőek a további szerelmek. És a „remete” valóban szinte kényeztetettje a „női hódolóknak”. Levelek, üdvözlőlapok sokasága és fényképek tanúsítják a fel-felbukkanó tartós érzelmeket, meg a „házhoz jövő” szerelem előfordulásait is, melyeket később is fogadkozások nélkül vállalt. A futó szerelmek, a „kis női csukák” előfordulásain kívül Fábry lényegében a Máriák „fogságában” élt. Az első Máriát (Macát) követte a második. Börtönnaplójában (1932-ben) azt panaszolja: „Jó volna, ha M. egy kicsit jobban törődne velem . .. Miért késik a levele? Kicsit kényelmes a szerelemben... Most tudom, mi egy emberi élet, micsoda ajándékot adhat ember — embernek.” Naplójában Ady Hatványhoz írott figyelmeztetését idézi (az Ady-leveleket a börtönkönyvtárból kölcsönözte): „Az idegeidre vigyázz, de ha kedvelsz egy nőt, add oda az utolsó szálat is. Az egyetlen, ami az életért kárpótol, legrokonibb a halállal s az Istennel, kik valószínűleg — egy személy.”10 A rózsahegyi, majd később pozsonyi rajztanárnővel (W. M.-mel) való majdnem házassággá fejlődött kapcsolata után az ötvenes években a szerelem hattyúdala sem maradt el. A Levelek Máriához című közlés is utalhat arra, hogy öregkorára sem volt ismeretlen számára az őszinte, emberi kötődés. 1958-ban írta Máriának, Kassára: „Nem vagyok jól, ezért írok ceruzával, azzal könnyebb, mint a tollal. Ma már nem írtam levelet. Tegnap expressz ment, hogy szombaton délig biztosan odaérjen. Ki tudja, mikor írhatok megint?” Volt valami csodálatos ebben a levelezésben, ezekben a mindennap zúduló levelekben. „Ezt én még sohasem tettem, sohasem csináltam, sohasem hajszolt így a mondanivaló, mint most hozzád és eléd. Mi ez? Ilyen nagy szerelem! Az én koromban! Ez a felajzottság, ez a szinte álomszerű, lebegő, csodálatos lét. Csoda, csoda, nem írhatok mást. Ennyi gyönyörűséget megélni, ezzel elaludni, ezzel felébredni ... ez már nem emberi. Ez valami bűvölet, kábulat. Ügy élünk, mintha rajtunk kívül senki és semmi nem lenne. Úgy élek, mint akire lidércnyomás nehezedett. Venném a leveleket, nincsenek. Elégettem őket, de csak a legfrissebeket, a betegség-utániakat. A többiekhez nincs szívem. De mert te akarod, egyszer mégis megteszem és alágyújtom a máglyát. Most mindjárt eszembe jut egy Ady-vers ... hányhat a máglya, de ezek a hű kutyaszemek . . . Mindjárt kikeresem:

»Húnyhat a máglya:

Ezek a szomorú, vén szemek Nem néznek soha másra.«”

A „máglya” a fogadkozás ellenére sem lobbant fel, s az elviselhetetlennek hitt szerelem sem tudta őt képessé tenni arra, hogy felégesse mindazt, ami múlt, szerelem és ezért élet volt az ő számára.

Ami ellen élete folyamán tiltakozott, amit szenvedélyesen visszautasított, az a „remete” jelző és ennek szinonimái voltak, jellemző a helyhez kötöttség határai utólagos kiterjesztésére, hogy a Hazánk, Európa előszavában még Simon István is úgy írt róla 1967-ben, mint aki „majd fél évszázada jelentős magyar író, de még nem járt Ma