Irodalmi Szemle, 1987

1987/2 - ÉLŐ MÚLT - Fónod Zoltán: Megmozdult világban ... 2.

gyarországon”.11 A Jelző eredetét, a „stószi remtét” Fábry egy Prágai Magyar Hírlap- beli cikktől származtatja, melyben Flachbart Ernő lekicsinylőén „hegyi remetének” nevezte. A genezist pontosította azzal, hogy a „stószi remetét” megelőzte a „stószi vadász”, a Kassai Újság olcsó szellemeskedése (1924. február 4-i szám), miszerint „a legenda hőse nem téveszthető össze a hasonló nevű stüszi vadásszal, aki mégiscsak volt valaki. A stószi kezdetben nem volt senki. Még »s e n k i« se volt, mert a szofisták szerint a »senki« is valaki, márpedig a stószi vadászt csak alapos vegyelemzéssel lehetett megkülönböztetni a levegőtől. Ez a szellemiekben légnemű férfiú egy napsugaras tavaszi délelőttön kellemetlen viszketést érzett. Először higiénikus gondolatai támadtak, de ahogyan jobban körülnézte magát, észrevette, hogy ami neki viszket, az nem más, mint a szlovenszkói magyar irodalom”.12

A Legenda a stószi vadászról címmel megjelent pamflet minősíthetetlen hangneme Fábryt és az „emberirodalmat” vette célba, éspedig a Magyar Újság (1924. január 30.) hasábjain megjelent A mayerlingi tragédia — komédiája című cikke miatt.13 Parányi Pál (Keller Imre) összefércelt mayerlingi „regényét” elsősorban a pornográfia bűnében marasztalta el Fábry, mondván, „nem egyensúlyozza, nem igazolja sem az emberi, sem a művészi akarat”. A harmincas évek végén a kassai keresztényszocialisták hetilapja, a Nép titulálta őt „a stószi kiskocsmák törzsvendégének”, ezzel kisebbítve szavainak súlyát, melyet a kassai békenapon mondott. A törzsvendég-státus egyébként köztudott volt, hisz a magányos Fábry ekkor még a Richter-vendéglőben szokott vacsorázni, ahol „a maga három deci savanyú borát lekönyökli majd minden este”.14 (Schreiberék visszaemlékezése szerint egyébként olyan jó étvággyal költötte vacsoráját, hogy a vendéglősék néha ingyen vacsoráztatták, mert másoknak is kedvet csinált. Időnként — mivel szerette a vajas kenyeret — még a szomszédokhoz is átjárt vajat köpülni, hogy a „munkadíj” fejében vajas kenyeret kaphasson.)

A bértollnokok rágalmazása azonban nem fájt neki annyira, mint az a későbbi erkölcsi elmarasztalás, mely az ötvenes évek végén érte. A Szlovák írószövetség magyar tagozatának egyik ülésén (1959-ben) a „Fábry-féle vox humanát” marasztalták el, mint alkalmatlant arra, hogy a kor valóságát kifejező szocialista realizmus értékmérő kategóriája lehessen.

A „stószi remete” történetéhez tartozik az a támadás is, mely A Reggel hasábjain jelent meg. Kassák ugyan Fábrynak Az Útban megjelent (Tamás Aladár védelmében írt) elfogult véleményére reagált,15 a pozsonyi polgári napilapnak adott válaszában azonban jóval túlmegy a jóízlés határain. Adynak a „svábokból jött magyaroknak, / én nem vagyok magyar?” sorait idézi, megtetézve azzal, hogy a „falusi magányukban ti- linkozó Fábry Zoltánok”-ról beszél.18 Sajnálatos, és a baloldali írók értelmetlen megosztottságára utal, hogy ilyen kegyetlen „pengeváltásokra” is sor kerülhetett.

A „stószi remete” jelző elleni tiltakozása csak a felszabadulást követő években erősödött fel, mégpedig annak hatására, hogy a remeteéletet sokan társadalmon kívüli állapotnak vélték, s ez óhatatlanul írói minősítésére is kihatott. A harmincas évek végén maga is sajátos életformájának tekintette ezt az állapotot. Egy Remenyik Zsig- mondnak írott (panaszos) levelében ezt írta magáról: „...Ne haragudjon, de én lényegében magános ember vagyok, »a stószi remete« és a magányban érlelődött szavak nehezebbek és szemérmesebbek.”17 A magány képzetét ellensúlyozón szívesen hivatkozott a stószi tisztító magányra is, és arra a kiterjedt vendéglátásra, mely élete utolsó közel másfél évtizedében — a megbecsülés és tisztelet jeleként — valóban kijutott neki. Szinte dicsekvően írta a Stószi délelőttökben, hogy (Richterék kis kocsmájában) „bort ivott a remete, nem pediglen tejet!”18, s nemcsak ruhakészletéről számolt be, hanem szívesen idézte azt a lévai „görbe éjszakát” is, amikor a kávéházban „Fábry Zoltán, a stószi remete, balettet táncolt Kaczér Dinával”. Szántó György azt írta erről az éjszakáról, hogy „Földessel és Fábryval, száz magyar nótát vettünk sorra, és rekedtre daloltuk magunkat”.19 Lévai balettjét annyira „komolyan” vette Fábry, hogy visszaemlékezésében még arról az ügynöki ajánlatról is szólt, mely esti százkoronás honoráriummal a prágai Alhambrába hívta fellépésre. Az első ilyen „műkedvelői” fellépéséről 1917. január 30-i levelében az orosz frontról számolt be, ahol karácsonyra a tiszttársak és hozzátartozóik részére kabaréestet rendeztek. Fábry volt a rendező és néhány énekszámmal is fellépett. Schreiberék tudják róla, hogy kitűnő hallása volt.