Irodalmi Szemle, 1987

1987/2 - ÉLŐ MÚLT - Fónod Zoltán: Megmozdult világban ... 2.

„... Eddig te voltál az, aki kiolvastál mindent lelkem legelrejtettebb zugából is, — és én elmondtam neked mindent. De nem tudtalak téged lelkemnek egy rejtett zugába bevinni, ahol minden, minden feketével van bevonva, — egy ravatalon az édesapám fekszik hidegen, holtan... és utána szegénység, gond és igen, később látom magam rettenetes romboló munkában — valami irodai asztal felé hajolva keresve a mindennapit és tolni az időt, hogy minél előbb jöjjön a vég! Zúg a fejem, fáj, hasít, szaladok, rohanok és sehol semmi— erre nincs gyógyszer, semmi, ezt felejteni nem lehet, nem! ... Ez az én életem, ezek az én leány ideáim, ez az én rózsaszínű leányálmom!

— Igen! Voltak nekem is ideáim szebbek, igézőbbek és talán most is van olyan nap, amikor a valóságot mind elfelejtem és álmodok szépeket, égi gyönyörűségekről — rólad! De ez a nagy kegy csak ritkán, nagyon ritkán adatik meg, csak azért, hogy lássam azt a boldogságot, ami minden velem egykorú lénynek megadatott, csak nekem az élet mostohájának nem . ..

... Nevezhető, v. sorolható-e vajon a mi szerelmünk a többi emberekéhez? — Nem! Ez valami szent, gyönyörű zsoltárrá tisztult imádság, melyhez nem méltó az emberek hitvány tákolmánya — az orgona sem! Ezt egy halk sóhaj, az összes idegek meg- szédülése, csak ez képes elmondani neked! Te minden! Én mindenem!

Így szeretlek én téged kicsi bogaram, de ne hidd, hogy önzőn.”

Őszinte, mély vallomás ez, olyan, mely a köveket is megolvasztja, s aligha kétséges, nemcsak egy 17 esztendős lány önemésztő érzéseiről van itt szó, hanem a túláradó szerelmen túl a vállalható közös felelősség vallatásáról is. Egy álma miatt aggodalmaskodik, melyben Fábry édesanyja „olyan szemrehányó tekintettel csókolt meg és rámnézett sokáig, azután eltűnt. Felébredtem erre a csókra és úgy fájt, úgy dobogott a szívem. — Álmomban is a szegénységem volt ezek alatt eszembe és elhatároztam, hogy megmondom neked! Gondolkozz józanul, mielőtt valamire elhatározod magad!!” A Fábry-hagyatékban 1917 nyarától lehet nyomon követni ezt a kapcsolatot (néhány tábori levelezőlap és egy-két későbbi levél), így nehéz választ adni arra a kérdésre, a Fábry szülők hogyan fogadták ezt a viszonyt. Feltehetően azonban csak lányos aggodalomnak tekinthető, amikor szíve választottja ezt írja Fábrynak: „Ne felejtsd el, hogy szüleidnek egyetlen reménysége vagy, és azt sem, hogy én soha — ha belepusztulnék — sem egyeznék bele, hogy szüleid szeretetét veszítsd el miattam... Azt tudom, hogy a személyemre, ha megismernek — nem lesz kifogásuk, talán a származásom sem, — de kis fiam, én szegény lány vagyok! És ma olyan sok nálam sokkal szebb, sokkal gazdagabb leány van, és ők téged nagyon szeretnek, jobbat, megfelelőbbet keresnek, akarnak neked — nem egy koldust.”

Az a tény, hogy egy évre rá az eljegyzést megtartották, jelzi az aggodalmak időleges alaptalanságát is, ám ebben a kapcsolatban, a közbejött objektív körülmények (államhatár, utazási korlátozások stb.) mellett szinte az érzések megfogalmazása pillanatában érezhetően kísértett az elmúlás is. Csakis így lehet ugyanis értelmezni azokat a sorokat, melyek a szerelem végtelensége mellett a véges lehetőségekkel is számot vetettek: „Nem kellene azért elválnunk, nem soha! Csak barátság lenne köztünk, és biztosítlak, én mindig szeretni foglak, mint egyetlen jó barátomat! — Te emellett haladnál a magad útján és én is a magamén és ha valamelyikünk bajba lesz — megígérjük egymásnak — akkor egymás mellett leszünk ...”

Fábry, ha sírni nem is tudott, de könnyes szemmel fogadta ezeket a sorokat és szüleinek szinte szuggerálja az igenlő választ: „Nem tudom miért, de leírtam ezeket a könnyes mondatokat, — az én édesanyám haragszik az én lányomra! Ezt érezte ő — vajon én is azt érezzem, hogy ez igaz lenne? Hogy szüleim nem akarják őt? Őt?, aki engem visszaadott az életnek, amikor roncs voltam és embergyűlölő, világútáló?... Ugy-e nem igaz? Ugy-e, csak rossz álom? . .. Tudom, hogy van a világon száz lány, aki anyagiakban felette áll, — de nekem nem kell, nekem lélek kell, a lelke kell, — csak ő kell, ha belepusztulok is!

írjon k. mama, nyugtasson meg, írjon Nekünk — mondja, hogy rossz álom. — írjon úgy, hogy én a választ majd elküldöm neki — lássa ő is, hogy nem olyan rossz emberek az én szüleim, akik neki ne tudnák megbocsátani, amiért engem — szeret!” A mama válaszát nem ismerjük, az viszont ismeretes, hogy ezt a kapcsolatot is, mint sok nagy szerelmet, elérte kikerülhetetlen sorsa. Múlttá, emlékké vált, s a döntés mö