Irodalmi Szemle, 1987

1987/2 - ÉLŐ MÚLT - Fónod Zoltán: Megmozdult világban ... 2.

Irodalmi közvélemény jól ismerte Schreiberék Aliz lányát — akit Fábry nevezett el Csacsinak —, hisz a név visszaszállt névadójára, a szomszédoknak, ismerősöknek Fábry lett a Csacsi bácsi.

Alica emlékkönyvébe irta ezeket a sorokat:

Két Csacsi:

Nagy és Kicsi.

Az egyik jó, a másik rossz.

Légy te a jó és én a rossz.

A falu gyerekei Fábry bácsihoz jártak iskolából jövet cukorkáért (három csomag cukorka két napig tart), s télen rendszeres vendégei a cinkék és a verebek is. Egyik ablakban a cinkék — ők diót kaptak, a másikban a verebek lakmározhattak — kekszet. A stósziak patikusként is számon tartották őt.

A lakosság a második világháborút követő években részben cserélődött, a köztisztelet azonban továbbra is kijárt Fábrynak, aki betegsége miatt akkor már egyre kevesebb időt tudott tölteni az emberek között, s napi egyórás sétáját is Schreiberék kertjében végezte. Hetvenedik életévéhez közeledve dicsekedett el azzal, hogy harmincöt folyóiratot, hetilapot, újságot kap a világ minden részéről, és természetesen könyvet. A németet és a magyart anyanyelvi szinten művelte, egyébként nyelvi antitalentumnak érezte magát. Közel hétezer kötetes könyvtára főleg a német kérdésre épült, de az Ady-irodalom, valamint a kisebbségi irodalmak legjobb alkotásai is megtalálhatók könyvtárában.

Stósz otthont jelentett, nyugalmat és gyógyírt az üldöztetések közepette is. Kassától kezdve Illaváig nemegyszer ült börtönben, „igazi cellában”, s amikor 1938-ban felszólították, hogy emigráljon Moszkvába vagy Párizsba, akkor is a helyén maradt. Könyvei és az írói felelősség, melyet népe érdekében vállalt, nem engedték. Adalbert Hudák, a hitlerista stószi evangélikus pap biztatta arra híveit a szlovákiai német evangélikusok lapjában 1939-ben, hogy pakolják szekerekre a könyvtárát és a stószi Má- ria-hegyen, a katolikus kápolna előtt égessék el ezt a „fertőző gócot”. A stószi könyvmáglya azonban nem lobbant fel, a könyvek átvészelték az időt (egy részüket Fábry befalaztatta, így nem esett bántódásuk a háború idején sem). Végső soron tüdővérzése volt az oka, hogy második illavai börtönbüntetése idején (1914-ben) nem koncentrációs táborba, hanem Stószra vezetett vissza az útja. És a szülőföld megvédte egykori kommunista bíráját (1931) akkor is, amikor 1944-ben a stószi férfilakosoknak el kellett vonulniuk egy SS-tribunál előtt. Még azok a helyi kisszámú német nácisták is hallgattak, akik egyébként jól tudták, hogy a kultúra és a humánum harcában kivel, kikkel tart Fábry. „. . . a szülőföld — írta 1968-ban, a Stószi délelőttök előszavában —, mely 1919 novemberében gyógyítón ölelt magához, még elbitangoltságában, még hűtlenjeiben sem árult el engemet!”8

Amikor hetvenedik születésnapja előtt megkérdeztem, vajon a magány sohasem korlátozza-e őt a szellemi vérkeringésbe való bekapcsolódásban vagy a közéleti aktivitásban, válasza egyértelmű volt: „A magány — mint életforma — egy író munkásságában nem korlátot jelent, de felfokozást. A monológ itt mindig kollektív párbeszéd. A partner: a világ egésze. »Kollektív magány«, írta egy kritikus Stószról. És az eredmény? Alkalmazható és alkalmazott »stószi mérték«.” Amikor a társtalanság felől érdeklődtem, így válaszolt: „A stószi magányt nem szabad a remetemagánnyal összetéveszteni. Amíg egészségi állapotom engedte, sokat utaztam... Sose voltam én társta- lan! Szerelem is van a világon, és ez — mert nem voltam monogám természet — élményváltozatossággal járt... Hogy nem nősültem, annak egyedüli oka a kötetlenség, az írói szabadság megőrzése.”9

Egyébként Fábry közel állt ahhoz, hogy „monogám” természet lehessen. Egy eljegy- zési értesítő szerint „Visky Maca és Fábry Zoltán jegyesek. Miskolc, 1919. október 23”. Több mint kétéves kapcsolat után került sor erre az eljegyzésre. Hogy Fábry menynyire komolyan gondolta a házasságot, bizonyítja az is, hogy 1918 októberében a gyógykezelésről szüleinek írott levelében részletesen idézi azt a (tizenkét oldalas) levelet, melyet Visky Máriától kapott.