Irodalmi Szemle, 1987

1987/2 - Duba Gyula: Atomkor a Kis-Fátrában

volna s közben kiabálni, féktelenül üvöltözni, hogy belefáradjon. Ha megteheti, egyre azt ismételte volna, hogy ő az atomkor írója, érzi korát, és vállalja a felelősséget. Egyszerre akarta a végleteket, rohanni és nyugton maradni, fel akarta forgatni a völgy nyugalmát, de tudta, hogy nem teheti.

A csend és az éjszaka az örökkévalóság letéteményesei.

A fénylő pont a csillagok között már nagyon messze volt, s még mindig látta.

Nem nyitotta ki az üveget. Vetkőzés közben egyszerre megérezte az őszt, a hideget. Meztelen talpa alatt a beton nyirkosán meglapult. S mintha mélyen a bensőjében régen begyógyult sebek fájnának élesen. Gyorsan lefeküdt, elal- vás előtt ez volt az utolsó gondolata: időnk elfolyik, s bár a lélek egyre nyugtalanabb, a test már nem bírja a hajszát, hamarabb elfárad, mint azelőtt.