Irodalmi Szemle, 1987
1987/2 - Soóky László: A tudathasadás küszöbei II.
A TUDATHASADÁS KÜSZÖBEI II. A TUDATHASADÁS KÜSZÖBEI II. A TUDATHASADÁS KÜSZÖBEI II. „Még utolsó este is vakon reméltem, hogy nem kerül rá sor, hogy az utolsó éjszaka annyira kitágul, mint valami nagy-nagy tenger, amin senki élő át nem gázolhat” (Pilinszky) Maradjunk csak a kertnél, mert a temetőre nyit kaput, mit számít, hogy a körtefa ma szőnyeget hullat? Maradjunk csak a kertnél, hogy fölrepülve keresztezhessük a lélek útját, hátha járhatatlan. Körözünk, körözünk, fentről meglocsolhatjuk a szamócát még harmathullás előtt, egyre bizonytalanabb ma minden hajnal. Apám a körtefára esküszik, velem vágatná ki a vén csont, pedig hát ő ültette: forgácsolja a rosseb! — muzsikakörtefa az, s ha zsoltárral szól vissza? S ha épp a negyvenkettedikkel? Iszonyodom én a baljós győzelmektől, magtalan virágzásba torkollhat a nemzés, olyan ez, mint a varjak násztánca: iszonyú kelepce, fénykalodában az ifjú pár, fekete ez a fény, sötét ez a sugár. Maradjunk csak a kertnél, a lugas, akár az égnek támasztott létra, halott leánykák tartják, megannyi bokréta, szótlanul is közelebb jutnak a szóhoz, akár a márványvörös hernyó, mely az örök száműzetés küszöbén még visszanéz, s mintha tükörben látná a halált, oly zilált a mozdulatlanság mögötti csend. Apám is arra néz, tudja, nem vágom ki a fát, birsalmaillatot lehel egy közeledő gyökérre, pedig körbefonják az indák, mint a balzsam gyolcsa, s a szorítás, mely bizonyítékká lehetne a kórboncnok asztalán, megfoghatatlan, akár a születés szomorúsága, s ha nem is nagy ez a kelepce, végtelenül szomorú: kései menekülés és korai pokol. Gyermekdalok szállnak az ősz romjai fölött, akárha magunkat látnánk megcsonkítva a velünk született mítosz alácsörömpölő urnájában. Néma ez a koppanás és visszhangtalan, hiszen rólunk szól. Sebeink: egyetlen vélt seb, magunkon ejtettük egy viszonylagos pergőtűz jeltelen peremén. Majd eljön a madár és csőrét az ágba törölve énekel. Mi akkor már nem leszünk, az ének mégis érettünk hangzik, mint a halottak után való kiáltozás. Maradjunk csak a kertnél, az ősz és a tél végtelen határán. SOÓKY LÁSZLÓ
