Irodalmi Szemle, 1987
1987/2 - Duba Gyula: Atomkor a Kis-Fátrában
— Ámen... — így az író —, szép volt, bár velem történt volna... most pedig nekilátunk és kissé felforgatjuk a völgy nyugalmát! A büfében vásárolt egy palack Peszeki Leánykát. Féldeci vodkát is felhajtott, módszeresen készült, hogy felforgassa a völgy nyugalmát. Tíz óra múlt, a káderek szétszéledtek, szállásuk felé tartottak. A csillagok hunyorogva nézték őket s a földi világot, bőkezűen villogtatták időtlenségük fényeit, megsejtették a végtelent. A jégkorszakban is így hunyorogtak, mint most az atomkorban. A nemzetiségi író energikusan lóbálta borospalackját, és a homlokát feszítő, kellemes nyomásra figyelt, langyosnak és simogatónak érezte a levegőt. A nő ablaka világos volt, vár, gondolta elégedetten, várja, hogy bekopogjak, s ő kidobhasson! Szobájában az asztalra tette az üveget, melléje készített két nagy vizespoharat. Aztán ágyára ült és várt. A nőt várta. Nem volt ebben semmi logika, mert korábban ő akart a nőhöz menni, nem volt ebben semmi valószínűség. Mégis hitte, hogy bekopog a nő, és azt mondja: én is magányos vagyok, folytassuk tovább a beszélgetést! Meg volt róla győződve, hogy a nőnek is szüksége van rá, talán hogy örömet szerezzen neki, talán hogy megalázza, lehet, hogy csak unatkozik és nyugtalan, talán nem tud elaludni, leküzdhetetlen feszültség nő benne, ideges vagy aggódik, ki tudná? Ki tudná, miért kopog be egy nő késő éjszaka egy ismeretlen férfi ajtaján? Jönnie kell. Várt. A következő pillanatban bekopog. Hosszú ideig várt, úgy tűnt, végtelen idő folyt le közben. Talán évszázadok. Ennyi időre mondják, hogy az örökkévalóság! Nem nyitotta ki az üveget, majd ha jön a nő. Később elhatározta, hogy kimegy, körülnéz, szemrevételezi a terepet. A társalgóban fiatal férfiak kártyáztak, nem a nőkkel vagytok, fiúk? Világít bizony a nő ablaka, hát persze, bár a függöny behúzva, és nem mozdul mögötte árny. Ágyban fekszik és vár. Fenn van, hogy kidobhasson, mosolygott elégedetten magában, de én nem megyek, nem vagyok bolond! Sétált az ablak előtt, míg ki nem hunyt mögötte a fény. Egyedül maradt a csillagmiriád alatt. Azonnal észrevette közöttük ... Apró, vörösen fénylő pont úszott a csillagok között, hangtalanul mozgott az éjben nyugatról kelet felé. Először azt hitte, hogy hullócsillag, s néhány másodpercen belül elenyész. De nem tűnt el, egyenletesen haladt, s közben nem ütközött neki egyetlen csillagnak sem, pedig nem kerülte ki őket, áthaladt rajtuk, mintha anyagtalanok volnának, vagy ő anyagtalan, talán csak tiszta fény? Világít, mint a lidárcfény? Nem, mondta magának, ember alkotta mű lehet csak ilyen céltudatos, makacs és megállíthatatlan. Meg aki benne ül... — Testvér — kérdést intézett hozzá gondolatban —, ki vagy, barát vagy ellenség? Honnan jössz, és hová tartasz? Milyen cél érdekében szállsz nyugatról kelet felé? Feszülten várta a hangot, amely a fénypont mögött jár, de nem érkezett meg. — Hé, te...! — folytatta, s az égre nézett. — Elrejtezel, nem válaszolsz? Látlak, testvér, követem a fényedet. Halált viszel magaddal vagy életet? Én a gépek hangjában megérzem erejüket, de neked nincs hangod, hangtalan vagy, mint a szellemek. A szavakat is érzem, és megélem a fogalmakat, de te mindezen kívül esel. Akár isten is lehetnél...! Mintha csillag volnál, bár tudom, ember vagy. Amikor a halált hozod, akkor is látunk majd, és figyeljük érkezésedet? Egyedül sétált az ebédlőig, és vissza a szálláshelyre. De rohanni szeretett
