Irodalmi Szemle, 1987

1987/2 - Duba Gyula: Atomkor a Kis-Fátrában

— Ámen... — így az író —, szép volt, bár velem történt volna... most pe­dig nekilátunk és kissé felforgatjuk a völgy nyugalmát! A büfében vásárolt egy palack Peszeki Leánykát. Féldeci vodkát is felhaj­tott, módszeresen készült, hogy felforgassa a völgy nyugalmát. Tíz óra múlt, a káderek szétszéledtek, szállásuk felé tartottak. A csillagok hunyorogva néz­ték őket s a földi világot, bőkezűen villogtatták időtlenségük fényeit, megsej­tették a végtelent. A jégkorszakban is így hunyorogtak, mint most az atom­korban. A nemzetiségi író energikusan lóbálta borospalackját, és a homlokát feszítő, kellemes nyomásra figyelt, langyosnak és simogatónak érezte a leve­gőt. A nő ablaka világos volt, vár, gondolta elégedetten, várja, hogy bekopog­jak, s ő kidobhasson! Szobájában az asztalra tette az üveget, melléje készített két nagy vizespo­harat. Aztán ágyára ült és várt. A nőt várta. Nem volt ebben semmi logika, mert korábban ő akart a nőhöz menni, nem volt ebben semmi valószínűség. Mégis hitte, hogy bekopog a nő, és azt mondja: én is magányos vagyok, foly­tassuk tovább a beszélgetést! Meg volt róla győződve, hogy a nőnek is szük­sége van rá, talán hogy örömet szerezzen neki, talán hogy megalázza, lehet, hogy csak unatkozik és nyugtalan, talán nem tud elaludni, leküzdhetetlen feszültség nő benne, ideges vagy aggódik, ki tudná? Ki tudná, miért kopog be egy nő késő éjszaka egy ismeretlen férfi ajtaján? Jönnie kell. Várt. A követ­kező pillanatban bekopog. Hosszú ideig várt, úgy tűnt, végtelen idő folyt le közben. Talán évszázadok. Ennyi időre mondják, hogy az örökkévalóság! Nem nyitotta ki az üveget, majd ha jön a nő. Később elhatározta, hogy kimegy, körülnéz, szemrevételezi a tere­pet. A társalgóban fiatal férfiak kártyáztak, nem a nőkkel vagytok, fiúk? Világít bizony a nő ablaka, hát persze, bár a függöny behúzva, és nem moz­dul mögötte árny. Ágyban fekszik és vár. Fenn van, hogy kidobhasson, mo­solygott elégedetten magában, de én nem megyek, nem vagyok bolond! Sétált az ablak előtt, míg ki nem hunyt mögötte a fény. Egyedül maradt a csillagmiriád alatt. Azonnal észrevette közöttük ... Apró, vörösen fénylő pont úszott a csillagok között, hangtalanul mozgott az éjben nyugatról kelet felé. Először azt hitte, hogy hullócsillag, s néhány másodpercen belül elenyész. De nem tűnt el, egyenletesen haladt, s közben nem ütközött neki egyetlen csillagnak sem, pedig nem kerülte ki őket, áthaladt rajtuk, mintha anyagtalanok volnának, vagy ő anyagtalan, talán csak tiszta fény? Világít, mint a lidárcfény? Nem, mondta magának, ember alkotta mű lehet csak ilyen céltudatos, makacs és megállíthatatlan. Meg aki benne ül... — Testvér — kérdést intézett hozzá gondolatban —, ki vagy, barát vagy ellenség? Honnan jössz, és hová tartasz? Milyen cél érdekében szállsz nyu­gatról kelet felé? Feszülten várta a hangot, amely a fénypont mögött jár, de nem érkezett meg. — Hé, te...! — folytatta, s az égre nézett. — Elrejtezel, nem válaszolsz? Látlak, testvér, követem a fényedet. Halált viszel magaddal vagy életet? Én a gépek hangjában megérzem erejüket, de neked nincs hangod, hangtalan vagy, mint a szellemek. A szavakat is érzem, és megélem a fogalmakat, de te mind­ezen kívül esel. Akár isten is lehetnél...! Mintha csillag volnál, bár tudom, ember vagy. Amikor a halált hozod, akkor is látunk majd, és figyeljük érke­zésedet? Egyedül sétált az ebédlőig, és vissza a szálláshelyre. De rohanni szeretett

Next

/
Thumbnails
Contents