Irodalmi Szemle, 1987
1987/1 - Vajkai Miklós: Az idegen dolgok küldöttei
Erna olykor megállt a ház végében. Hagyta, hogy a szomorúság eluralja lényét, hogy a mélyről feltörő bánat átfogja fehércigány mivoltát. Ilyenkor, ha dalra fakadt, szinte élőképekben látta maga előtt a dalok történéseit. Önmagát látta, amint fejszéjével végighalad az utcán. Áthúzódik a folyó menti hepehupákon, és már-már szertartásosan, eljut a nagy erdőig. — Onnan jöttünk. Nyugatról jöttünk. A Gúnyárd folyó jobb partjáról, ahol a Nap. ez a bíborszínű Krisztus-fej, a megpróbáltatások elő jelképe, tűz töviskoronájával megérinti a nagy vizet.. . Nem volt vallásos, de napjait nem fosztotta meg a mítoszoktól. — Igen, nyugat felől érkeztünk. Bő gúnyákban. Csikajosan. Még megálltunk a folyó túlsó partján. Letelepedtünk. Még beszéltük a cigány nyelvet. S törtük a horn megyei magyar nyelvet... Mert ott, túl a nagy vízen már Horn megye van ... Az ott élők közé vegyültünk. Éltük a magunk életét, de már velük dolgoztunk. S a mieink ... Tobliatán vajda életének idején ... Tobliatán? Tob- liatánt gyermekkorában egy hajnalban érkező bika felöklelte, és szeretetből megtaposta. Tobliatán három éjt és három nappalt átaludt, s ez idő alatt a tarkóján galambtojásnyi dudor nőtt... Ezt hagyta rá emlékül a virradati Fehér Bika, és Tobliatán e dudorban viselte a Fehér Bikától örökölt tudományát... Száz esztendeig élt Tobliatán, tán százhúszig, nem tudni... Lovával együtt a folyó főágába temették. Föld magasodik majd fölébe, mondta, és szigetté kerekedik és azon majd kétágú csipkebokor hajt ki: ha az ágak összeérnek, nagy háború lesz ... mely a cigányságot sem kíméli... És a háború itt van. De mi még csak meg-megsejtjük. A háborúság már itt van ... Itt hordozzuk magunkban, lassan kibontva — ki-ki a maga személyes háborúját... — és énekelt tovább. Énekelt. Önnön lendülő karját látta. Az erdei fényben villanó fejszét, mellyel úgy sújtott Erna asszony az ágra, hogy az őreá szakadjon ... Olykor meg olyan érzete támadt, hogy Tobliatán népe hozta földközelbe a Napot. Felhúzódzkodtak az égre, és a Földet lakó népek elé tették. Igen. Az itt élőket a cigányok figyelmeztették: — Nézzetek körül . .. — Nézzetek körül és járjatok .. . — Járjatok-keljetek ... Erna asszony később úgy vélte, hogy az utca népe összetartott.. — Összetartottunk, mert nem volt más lehetőségünk. Mert ezek itt köröttem ilyenek... Ha mindannyian bajban vannak, összetartanak, de nem ismerik egymást a dínom-dánomban ... Erna elment egészen a Gúnyárd folyóig. Az erdő tisztásain összegereblyézte a gazt, és elégette. A földet termőre fordította. Ősszel kosárszámra került haza az élelem. A következő tavaszon az utca többi lakója is követte Erna példáját. így folytatódott ez éveken át... Erna esténként megállt a „gyerekszobában”, az ágyak végében. Ha napközben foltosán jártak is a purdék, éjjelre mindig kifehérített takarók alatt pihentek. Az asszony úgy érezte, ennyivel tartozik az éjszakának, mely olykor hatalmasabb a nappalnál. Szerette ezeket az életszagú, kövér kis kölyköket. Azonosult a nappalok és az éjszakák megannyi szakával, a gyermekek reggeli viháncolásaival, a nagy mosakodások szertartásaival, a karaj-osztásokkal. Zónayék fia is át-átjött. Az asszony úgy érezte, mintha a fiú nem is az utca gyermeke lett volna.
