Irodalmi Szemle, 1987

1987/1 - Vajkai Miklós: Az idegen dolgok küldöttei

Mikla nagy-idegenen megállt a konyha félhomályában. Erna ekkor azt mondta:

— Ül] már le, Mikla ...

Volt, hogy egy álló órán át sem szólalt meg, és ez roppantul tetszett az asszonynak. Mert Erna látta, látnia kellett, hogy Mikla gondolatai hol nagyon nagy távokra kalandoztak, iramló messzeségekbe, oda, ahova Erna dalai röpültek, máskor meg vibráló élénkséggel követte a helyiségekben téblábolók dialógusait. S a két világ hiánytalanul nem madzagolható össze.

Erna tudta, hogy ez a hét-nyolc esztendős kisfiú annyira ügyel a lélek tájékára, hogy a külső történéseket legfeljebb elvontan érzékeli. Ám Erna azt is tudta, hogy ilyesmiért az ember fia iszonyatos sarcot fizet. S ha idején „gyógykezelik”, a magmás belső lüktetés megszűnhet, vagy alább hagyhat.

— Mikla, egy kis tűzifát... — mondta akaratlanul is az asszony.

A fiú álomittasan kilépett az udvarra, majd kisvártatva visszatért.

— Ügy, úgy, Mikla ... — Erna magához vonta őt, s megsimogatta sörtés kis fejét.

— Állj már egyenesen, miféle anyámasszony katonája leszel?

Ha a Zónay gyerekkel bíbelődött, a fájdalomnak hagyott utat törtni a bensőjéből, mint amikor Kampicsalovszky Istvánt vagy Csapodár Vilit etette.

Énekelt.

És amig énekelt, a hályog ráült a szemére, konokul rátelelepedett, s már nem látta a gyermeket.

Újabb esztendő múlott el kettejük felett.

Erna arra gondolt:

— Enyémebb az enyéimnél ... Enyémebb, mert csak ő sejti azt, amit én tudok .. . Idegen itt, mert úgy jött ide, mint Isten, aki lábával a földet érintve kiégeti a héjazatot, s ha falnak támaszkodik, nyomában fekete seb támad.

— Mikla ... —■ motyogta az asszony.

Elegendő volt, hogy ez a kölyök kettőt térüljön-forduljon az udvaron, és már le is tépte Erna asszony leikéről a kötést.

— Ez a gyermek a belém fojtott GYERMEK földi mása ... — gondolta. S ha nincs ez a kátyus lét, ha Ernát nem dönti le, nem gyurmálja, hurimálja a sors eleget, akkor is ő ...

— Lehet, hogy kontár módra, de lehet, hogy tökéletesen azonosulva a saját küldetésemmel, elindultam volna, hogy elhintsem a vakok közt a látást, a siketek közt a hallást, a némák közt a beszéd adományát... Ügy. Vessünk el egy maréknyi búzát, s majd akad a kalászok között, amely nem hasonlít a többiekre. Ő: a kalászok fölötti KALÁSZ. Ám az is lehet, hogy csupán egy eltorzult lényecske ő, akire kár szót vesztegetni.

— Miklám, nézz körül és járj, járj-kelj ... — mondhatta volna.

— Nézz körül. És járj. Járj-kelj.

Helyette azt mondta:

— Állj már egyenesen, miféle anyámasszony katonája leszel?

Itt volt ez a kis Zónay. Nem hasonlított a Zónayakhoz. Se másokhoz. Mert egyetlen volt, ahogyan Tobliatán is egyetlen volt. Akivel nem lehetett csak úgy elbánni. És most itt élt a közelében ez a vibrálóan idegen gyermek. Az asszony is ilyenné válhatott volna, de megtiporta a sors. Idegen dolgok küldöttjeként érkezhetett volna, hogy az Idegenséget ismerőssé tegye az emberek előtt. De lehúzta őt a föld. Lehúzta őt a megélhetés napi gondja. A gyermekei. A cigányház, melyet makulátlanul tisztán tartott.

— Vannak idők, amikor nem vállalhatod a megváltást. Mikor egyetlen nap sűrűje évszázadokkal felér. És ha ezen túl is vállalnád, felérne egy fél győzelemmel. Én nem vállaltam. Semmit sem vállaltam. Annyit engedélyeztem