Irodalmi Szemle, 1987

1987/2 - Dobos László: Az öreg

Bennünket, magyarokat, nem kedveltek, különösen ha kiemelkedtünk. Ha ruténokkal ismerkedtem, már a második kérdésük az volt: Hol születtem? Rögtön megmérték, Jöttem-e vagy köztük nőttem ...

— Te ugyan milyen forradalmár vagy bíró lettél volna a Polana völgyeiben meg tovább? — kérdezte egyszer váratlanul a menyéhez fordulva.

— Igazságos.

— Ott fent, a hegyek közt, a kenyér volt az isten, tudod-e? Nem kellett oda elmélet meg Marx. Csak nézni, figyelni a nyomort. Jártak oda olyan tifélétek Prágából is, ott jegyezgetett az az Olbracht. Kenyeret persze az sem hozott, de legalább világgá ordította, amit látott, mert annyi főtt krumplit, annyi főtt paszulyt, annyi éhes nyeldeklést nem evett egész Európa, mint az akkori Kárpátalja. Meg az a temérdek kódus zsidó. Akkor mi volt az igazság?

— A harc.

— Harc, harc! Ezt már a szajkó is tudja. Tarthatnék előadást a ravaszságról, a térdenállva hízelgésről is. így lehettem csak fűtő, a keskenyvágányúnál. Alázkodás, ez volt a munkásélet.

A megye egyekedvűen néz rá, éppen csak azt nem mondja: „Ezt már hallottuk.” Nem kedveli a menyét, mert ha emlékezni kezd, állandóan közbeszól, kiigazítja, szemtelenül kérdez. Pedig a keskenyvágányú...! Álmodik róla még most is, fel-fellép a kis gőzösre, és engedély nélkül indít.

„Reggeli négykor már gerjesztettem a tüzet. A gépen ketten voltunk, a kocsikon két fékező; rönköket hordtunk az irtások aljáról le a fűrésztelepre. A csehek kezdték meg az igazi kitermelést. Ösvadon, csak nyújtották előttünk a keskenyvágányút. Fiatal voltam... Hatodnaponként rutén menyecskék jöttek velünk a vágásokhoz, embereikhez mentek. Egy éjszakát háltak kint, csak úgy a tűz körül. Égett éjjel-nappal, akörül aludtak, állatként összekuporodva, más takarójuk se volt, csak a tűz. Hogyan ölelték asszonyaikat a havon, nehéz elképzelni. Visszaúton nagy kedvvel jöttek az asszonyok, a vagonok szélén ülve, röhincsélve, örömbe lógott a lábuk... Fél kenyérért így is hajlandók voltak; krumpli-, paszuly- meg málészaga volt a ruhájuknak, s hirtelen ölelésekkel fizettek — hamar legyen a dolog. Feküdtek az ember alá hóra vagy fagyos földre, majd lecsapták a szoknyájukat, és már futottak is.”

— Megmosolyogtok azért is, mert szeretem a telet — mondta a menyének. ! — Ne ezt, apa, ne a nagy telek meséjét mondja. A mesét mi is tudjuk. Hogy volt egyszer keskeny vágány. De ezen kívül? Maga akkor mit csinált? Hol volt, amikor a nyomor fellázadt?

— Dolgoztam — vágta ki ingerülten —, mai ésszel ezt nehéz felfogni. Irtóztam a nincstelenségtől; akinek nem volt munkája, az pusztult. Alázkodott, kóduskodott. Vannak, akik dicsekszenek az akkori idővel. Én féltem. Én kapaszkodtam mind a tíz körmömmel. Belebújtam volna a kisgőzösbe is. Nevetséges? A telep bejáratánál minden reggel egy csorda ember kínálta magát. Egy darab kenyér annyi volt, mint az isten... Akkor kerültem a telepre.

— És a sztrájkok idején?

— Én nem sztrájkoltam egyszer sem; ha azt teszem, a ruténok páirtjára állok, s magam ellen fordulok. Akkor emeltem ki fejemet a nincsből. Egy gondra görcsölődtem rá: legyen. Legyen kenyér. Legyen mit enni, mert akinek nincs, az a semmi alatt van.

Sápadtan hallgat az öregember menye, ellentétes érzések borzolják; érzés és ellenérzés. Múltat értékelő sémáikba az öreg nem fér bele, csak a harcosok, a mártírok, így tanulták.