Irodalmi Szemle, 1987

1987/2 - Dobos László: Az öreg

— S hogyan segített? — kérdi szúrósan.

— Darab kenyérrel, meg ami volt. Rokonokat, ismerősöket, ha csak egy hétre is, benyomtam a munkába.

„Mi ez?”, tépelődik az öregember menye. „Menekülés vagy kihátrálás a nyomorból? Gyávaság? Csak önmaga vállalása? Az utókor fénycsóváiban, különösen a fiatalokéiban, hamar lesz meztelen az ember. Vagy az öregnek sikerült az egérút: ügyeskedéssel, ravaszkodással maradni életben? Megmaradni... Mai kényelmünkben kiöregedett szó. Ha lakásunk világát nézem, mulatságos is folytonos újramondása, akár az első háborús családi képek. A kényelem fölénye, persze, torzít. Hisz millió pillanat termékei vagyunk. Lehetséges volna, hogy a múlt pillanataiban

___”

— Miért hallgatsz, lányom?

— Gondolkodom ... — „Hallgatom az öreget, ahogy mindent mesévé szépít, legendává. Önmagát is, fennmaradását, gyarapodását. Dicsőségnek hiszi magát. Ha nehéz helyzetekben megőrzi magát egy élet, hogyan minősíti azt a történelem? Egyáltalán érdekli ez a történelmet? Miként marad ránk egy ember? Hősként? Halottként? Vagy megmaradt élőként? ... Az öreg naponta mutatja életének darabjait, én vagyok az utókora: lehetnék bírája is .. . Ellágyult meséje hézagaiban ott vannak élete nagy törései, s e törésekben a dermesztő ellentmondások: Szolidaritásból hogyan lehet szamaritánuskodás? Nem volt tábornok, befolyásos politikus, pókhálószál végén tornázott: ha önzés árán is, ha veszélyhelyzeteket kerülve is — megmaradt. Ha mások rovására nem, ha mások ellen nem, ha önmagáért teszi, ez is lehet mérték”, enyhül meg az öregember iránt.

— Min gondolkodol, lányom?

— Azon, amit mond... Nehéz helyzetekben mi viszi előbbre a világot? A hősiesség vagy a megmenekített élet? Mert abban a nincstelenségben maga letérdelt. Nem tudta, de térden állva fűrészelte a vasat, kente és öntötte a nagy lendkerék csapágyait, térden állva hízelgett, hajlongott. A menekülés ára ez volt, a letérdelés. Nem a hősök tulajdonsága ez.

Az öregember másik húga, Margit, Magyarországra szökött, szerelemből. A csendőrsógor ezerkilencszázharminckilencben kakastollasként vonult be Szo- lyannára.

Almási Ferenc őrsparancsnok.

Szép zömök férfi, derékszíj feszessségű, ahogy az iskolában rávezették a szüntelen vigyázás útjára. Beszéde még a bevonulás évében is csizmaropo- gású, azt hittem, tőle függ a hegyek díszmenete, s parancsára a dombok is kúszva-szökdelve indulnak támadásra.

Almási őrsparancsnok tetszett az öregembernek.

A bizonytalanságban lévő az erőhöz társul. Ősösztönös felismerés, aki társul a rendhez, magát is rendnek hiszi. Az öregember igy alapozta magába a világot: rend, fegyelem és szolgálat — a megmaradás feltétele.

Szolgálat, ezt a szót kövezte lábai alá, ennek alapján építette élete magaslatait: Stenner vezérigazgató úr, ez volt a csúcs, s kétoldalt a szolyannai kaszárnya katonái. így tárgyiasította élete önvédelmét, háromszögű sáncárokkal vette magát körül, háromszög volt az élethatár, a gondolatok, a tervek határa

— a biztonság képzelt határa is.

A magyarok bevonulása előtt titokzatos emberek keresték fel esténként: „Segítsen nekünk, legyen a mi emberünk, a ruténok országát fogjuk megcsinálni”, magyarázták idegen kiejtéssel. „Kis Ukrániát akarunk, mondják a né