Irodalmi Szemle, 1987

1987/2 - Duba Gyula: Az irodalom felelőssége

AZ IRODALOM FELELŐSSÉGE

a rejtettet, az öntudatlant, a megsejtettet, érthetővé az érzelmeket és vágyakat, melyek az ember tetteit okozzák, az örömöt és a fájdalmat, a szerelmet és halálfélelmet, melyek összessége az Ember, és amelyek egyébként titkok és hozzáférhetetlenek. így a mindenkori emberi értékeket az irodalom megfogalmazza és láthatóvá teszi. Jól ismerjük életünk negatív jelenségeit, az irodalom is számon tartja őket és elítéli. Ezt a maga módján és mélyértelműen teszi. Ha a bürokratizmus ellen szól, nem (csak] azért ítéli el, mert az megnehezíti életünket, hanem mert megalázza az embert, megtöri önmagába vetett hitét és aláássa tetterejét. A vezető hatásköri visszaélésében és önkényében sem a kárt látja, melyet vele okoz, hanem az igazságtalanság és elnyomás új módját, amely sérti az ember méltóságát és rombolja önérzetét, szabadságérzetét. A technokrata pragmatikus gondolkodása sem ismeretlen előttünk. Amikor az irodalom szembefordul vele, prakticizmusának embertelenségére figyel, mellyel ez a gondolkodás tagadja és nem veszi tudomásul az emberi érzéseket és vágyakat, a szép és a jó eszményét, a lélek igényeit és a humánum sokrétű vállalását. Ily értelemben az irodalom állhatatosan védelmezi az emberséges élet alapértékeit, és a szocialista társadalomnak — mely az emberért van! — érdeke, hogy értékteremtő munkájában megértően támogassa. Annál is inkább, mert a gazdasági és társadalmi fejlődés meggyorsítása csak komplex módon lehetséges, a műszaki fejlődés elképzelhetetlen megfelelő erkölcsi, szellemi és morális feltételek nélkül, nyitott társadalmi légkör hiányában.

Az irodalom mai gondjai és konfliktuslehetőségei erkölcsi természetűek, és az emberek egymás közötti viszonyában gyökereznek. Ahhoz, hogy a szocialista irodalom az atomkor erkölcsének és szellemi értékrendjének méltó képviselője lehessen — tehát emberiségméretű érdekeket képviseljen —, szűkebb térfelén, a saját házatáján kell mindenekelőtt érvényre juttatnia igazságait. Amíg közéletünkben a protekcionizmus és alibizmus, a formalizmus és karrierizmus, a társadalmi tulajdon megkárosítása és az individualizmus oly méreteket ölt, mint napjainkban, az irodalom nem lehet nyugodt! Elhivatottságát és felelősségét azonban meg kell érteni és bizalommal fogadni. A negatívumok ellenében és az igazság érdekében azon értékekkel hat, melyeket megfogalmaz. Az irodalom nem a közvetlen hatás eszköze, nem propagátor vagy gyógypedagógus, hanem olyan öntörvényű életerő, amelynek tér kell, mert megnyilvánulási lehetőségek híján halódik vagy elsorvad. Ereje a nyílt és felelős szavakban van, azok hitelében, pontosságában, igazában és eredetiségében.

További feladata is ebből következik: védenie kell a szavak értékét! Amikor az irodalom a szavak hitelét védi, önmagát (is] védelmezi, mert az irodalom a szó művészete. De egyben a társadalmat [is] védi, s az életet védelmezi, mert a szavak devalvációja a legveszélyesebb értékromlás. A sémákká vált szavak, semmitmondó frázisok és a formalista kifejezésmód irodalom- és emberellenesek. Nemcsak művészi avantgard formalizmus van, hanem közéleti formalizmus is létezik. S ez esetben nem is a hazugságról van szó, hanem az üres pózról, a nyelvi sémáról, a jelentés nélküli közéleti zsargonról, mely mögött gondolattalanság és semmitmondás áll, káros üresség lapul, mely tehát a tettre való képtelenséget jelenti, a gondolkodásmód hiányát, értéktelenséget. Az üres beszéd elúszik az élet felett, de a valósággal nem találkozik, tehát nem is hathat rá, inkább elfedi. Fáraszt, elcsüggeszt és közömbössé tesz, leszoktat a gondolkozásról. Az új, szocialista stílus éppen a szó, a fogalom „rehabilitására” épül, magas szintű őszinteségre és céltudatosságra, és ebben találkozik az irodalom és a modern élet korszerű érdekeivel.

A csehszlovák irodalmi kontextusra való hivatkozással kezdtem gondolatmenetem, a befejezésben visszatérek hozzá még egyszer. Nemzetiségi irodai