Irodalmi Szemle, 1987

1987/10 - HOLNAP - Ravasz József: A Csallóköz költője

HOLNAP

Attilának: „Hallanod kellene a züllött madarak emberi hangját, miután a világmesék legnagyobb tengerét is átrepülték. Itt, a Csallóközben találtak fészekre. A dalok aranykertjében. Szövik a haza menyasszonyi fátylát.”

Tsúszó kritálytisztán fogalmaz. A csallóközi cigányok hazaszeretetét lobbantja lángra. Azokét, akik a Csallóközt immár hazájuknak tekintik:

„Vannak,

kik térdelni tudnak.

Meggyaláztatásaikból imát szőnek,

s mormolják eledelként.

Vannak,

akik térdelni nem tudnak.

Az égitesten sebet ejtenek.

S a vért keresztülússzák.

Ennyi a sors.

Szokásainkat kitaszította belőlünk.

Utcasarokra!

De van-e még legutolsó,

ki kézen fogna, s házához vezetne?

Asztalhoz ültetne,

s megosztaná velem otthonát..

(A cigány sors)

Ennyit a levélben található második versből. Őszintén sajnálom, hogy a levél nem jutott el József Attilához. S még fájóbb az, hogy ezt Tsúszó tán nem is szorgalmazta eléggé. Mégis tény, hogy ízig-vérig költő volt. Magyar költő, aki más etnikumért is szót emelt! Nagy érték ez számunkra, hiszen az akkori társadalmi viszonyok között gondolkodott ilyen önzetlenül, távlatosan. írni tanított, amikor a cigányság az ábécéről még jóformán nem is hallott. írt József Attilának. Általa ismerte fel a haza szerepét. Az otthont. Tudta, ráérzett: ez az egyetlen út vezet e nép felemelkedéséhez. Lásd a levél utolsó előtti bekezdését:

„Csodálatos a cigány nyelv! Óhajthat-e szebb nyelvet költészetének az ember? Nincs a földön sem szín, sem madárhang, amit nevén ne tudnának szólítani! Lehet, ezért követi őket majd a világ? Ez a nyelv táviratot hoz a széltől. A Naptól. A Holdtól. A hajnaltól. Biztat: Maradjatok! Itt vagyunk, a Csallóköz aranykertjében. Cigányként is! Ez a nyelv otthonná építheti a szívünket. Berendezi szabadsággal. Hát így lettem én költő!” Nem idézem tovább. Ereimben zsibbadást érzek. Mintha vérkeringésem megállani készülődnék! Miért? Megválaszolom az ő szavaival: „Mert nem tudott emberré válni, azért fájt.”

A levél utolsó mondatai még inkább elgondolkoztatnak. Kérdések tucatjait sorakoztatja fel Tsúszó. „Választott” népének jövője, sorsa foglalkoztatja. A társadalmi beilleszkedés hátrányai, előnyei. És nem utolsósorban a nyelv, melyet barbárnak minősítettek. „Fejlődőképessé kell tenni. Mert csak így őrizheti meg népe azonosságát” — írja Tsúszó, s Horatiust idézi:

„Naplángos mezeinket újért miért cserélnénk el?

Ki hazát cserélt, tán új szívet is vett?”

Tsúszó költőként fölvállalta a cigányság sorsát is. Az előítélet-falak rombolását. Amint levele végén írja: „Szilaj elhatározásukat a bőrük színe miatt nem tudják megvédeni. De szót kérnek a világ uraitól. Kérdeznek! Számon kérik az asszonyaiktól erővel elvett csecsemők sorsát. Miféle emberek bűne ez? Ki az a bíró, ki életfogytiglani üldözésre ítélheti őket? Ű hány évig él vajon?”

Kérdez és válaszol, József Attilába vetett hittel. Egy új világ eljövetelében bízik. Ahol rend, jog, törvény már többé nem hoz külön rendelkezéseket senki számára. Utolsó sorait már nem tudtam elolvasni. Reszkető kéz írta őket. Megszorítanám ezt a kezet. Hadd írjon tovább! Tán megtanulnának néhányan reszketni...!

■