Irodalmi Szemle, 1987
1987/10 - FIGYELŐ - Kövesdi János: „Örökös elégedetlenség munkál bennem”
FIGYELŐ s én nagyon szívesen mentem el ebbe a gömöri kisvárosba. Azóta Losoncra kaptam még hasonló meghívást, amelyet sajnos betegség miatt le kellett mondanom; még a rozsnyóiak jelentették be ilyen igényüket. De: ez minden. Nincs érdeklődés... Elgondolkodtam ezen, és bizony lehangolt, sőt elszomorított ez az érdektelenség, az igénytelenség a komolyzene iránt. Pedig tudom, hogy a többi magyar énekes kolléga is szívesen járna előadóestekre, beszélgetésekre, de ha nem hívnak bennünket, magunkat nem ajánlgathatjuk ... — Pedig mindenképpen érdemes lenne — a magyar nemzetiségű lakosság zenekultúráidnak fejlesztése érdekében — zenei összejöveteleket, előadói délutánokat, esteket rendezni. Megítélésem szerint ebben a dologban mindenekelőtt a Csemadok járási titkárságai, a Népművelési Intézet helyi szervezetei és tálán az alap- és középiskolák, igazgatósága a kompetens. Mindenesetre szerencsének számítana, ha a Csemadok Központi Bizottsága pártfogásába venné ezt a javaslatodat. S ha már ennél a kérdésnél tartunk: mi a véleményed a csehszlovákiai magyar zenekultúráról? — Erről inkább ne is kérdezz, mert ilyen nem létezik, magyar zenei élet egyszerűen nincs, vagy ha van is valamiféle, akkor arról jobban tesszük, ha nemigen nyilatkozunk: semmi jót nem mondhatnánk el róla. Persze más dolog a népművészeti együttesek, az éneklőcsoportok léte, mert kórusmozgalmunk eléggé fejlett. És rendszeresen megszervezik a Tavaszi szél... című népdaléneklő versenyt, fesztivált. De ez még nem jelent szervezett zenei életet, és ha még hozzáteszem, hogy tapasztalataim szerint iskolánkban elég alacsony szinten folyik a zenei nevelés, akkor sajnos azt kell megállapítanom, hogy általában véve igen fejletlen a zenei kultúránk... És a képzőművészeti kultúránkkal hasonló a helyzet. Vannak ugyan képzőművészeink, de szervezett képzőművészeti nevelés vagy képzőművészeti életünk ismét csak nincs... Az illetékeseknek ezen már épp ideje lenne komolyan elgondolkodniuk! — Hogyan foglalnád össze eddigi operaénekesi pályafutásodat? — Noha roppant sok hátrányt kellett leküzdenem pályám elején, nincs okom elégedetlenségre. Állandóan dolgozom, s a színházban jelenleg nincs műsoron egyetlen olyan opera sem, amelyben ne szerepelnék. Ha tekintetbe veszem, hogy a pályám kezdetén a nullpontről indultam, s mára — fegyelmezett és kitartó önképzéssel — olyan színvonalra jutottam el, hogy képes vagyok az operairodalom jelentősebb és kevésbé jelentős basszus-szerepeinek kilencvenkilenc százalékát megoldani, elénekelni, eljátszani... A legnehezebb feladatoktól sem hőkölök vissza. Olomoucban például énekeltem Richard Strauss A rózsalovag című operájában Ochs báróját, ami rendkívül nehéz szerep, azonkívül énekeltem Eugen Šuchorí Örvény című operájának Stelináját, amelynek komplex megoldására csakis olyan énekesek vállalkozhatnak, akik minden tekintetben jól föl vannak vértezve. Rendkívül igényes volt a rendező is, a közismerten szigorú František Preisler, a brnói opera jelenlegi művészeti vezetője. Tehát voltaképpen elégedett is lehetnék önmagammal. A színházban szakmai elismerésben és megbecsülésben részesülök. Mégsem vagyok egészen elégedett, mert ilyen a természetem. Örökös elégedetlenség munkál bennem... mert véleményem szerint ahhoz, hogy valaki, legyen bár operaénekes, színész, műkorcsolyázó vagy épp író, a minőség újabb és újabb szféráit tudja meghódítani, nem cövekelhet le egy jól sikerült novellánál, kisregénynél, egy kitűnő színházi alakításnál, egy bravúros kűrnél, mert akkor megmerevedik, betokosodik és észrevétlenül elkezd csökkenni teljesítő képessége, romlani a művészi színvonala, hitele. Elég hamar tudatára ébredtem, hogy az önteltség, az elégedettség az én hivatásomban éppúgy a lezüllést, a halált jelenti, mint más művészeti ágakban. Azontúl, hogy szerencsémre elégedetlenkedő természet vagyok, már csak azért sem pihenhetek a babérjaimon, mert amint már említettem, a színház napjainkban nagyüzemmé vált, a közönség felnőtt a színházhoz, igényesebb lett, ezért a színházvezetők is egyre nagyobb igényt támasztanak a munkánkkal szemben, tehát „hajtani kell” a jobb művészi produkció, az igazi színházi siker érdekében... Meggyőződésem, hogy az operaénekesnek is szüntelenül tevékenykednie kell, távol tartva magát az elégedettség hamis illúziókra csábító ingo- ványától, mert az egészséges elégedetlenség egy kicsit a művész sikeres jövőjének a biztosítékát is jelenti. Ez talán paradoxul hangzik, de én igaznak érzem. Az interjút Kövesdi János készítette
