Irodalmi Szemle, 1987

1987/10 - NAPLÓ - Jaroslava Pašiaková: „Az életet nem magyarázni, élni kell”

nek másik próbaköve a szeretett asszonyért folytatott küzdelem volt, akit — ■néhány éves ismeretség után — csak 1919- ben nyerhetett el, amikor jövendőbelije családjának birtoka jelentékenyen devalválódott. De el kell ismerni: Josef Capek ekkor is helyesen döntött. Felesége, Jarmila, mindvégig hűségesen támogatta őt művészi törekvéseiben. Ha eleinte szerény körülmények között éltek is, eljöttek az évek, amikor josef Capek teljes mértékben érvényesült festőművészként és íróként is. 1918-ban alapító tagja a „Tvrdošijní” csoportnak, főmunkatársa S. K. Neumann folyóiratának, a Cervennek. 1924- ben a prágai Rudolfinumban megrendezték első és életében egyetlen gyűjteményes tárlatát, azonkívül 40 alkotásának reprodukciójával albumot jelentettek meg, amelyet V. Špála és Karéi Capek írásai egészítettek ki. Az 1918—1929-ig terjedő időszakra esnek újítási kísérletei a könyvborítók, valamint a díszlettervezés terén. Szerkesztője volt a Nebojsa című szatirikus lapnak (1918—1920) és a Lidové no- Arinynak (egészen bebörtönzéséig, 1939 szeptemberéig).

Tudatosítanunk kell, hogy Josef Capek más volt, mint Karéi, testileg, lelkileg különbözött öccsétől: „.. . megtermett, egy fejjel magasabb, fejlettebb testalkatú, mint ■az apró Karéi” (Marié Šulcová Capci c. könyve alapján, Praha 1985. 314.) Igaz, azonos volt családi, műveltségbeli hátországuk és számos kedvtelésük is, főként az utazás. De Josefben szinte mindig azonos erővel volt jelen a két művészeti ághoz való tehetsége. Csakhogy míg ő inkább a képzőművészetben alkotott jelentősei, addig az irodalomban Karéi. Josef tudatosította ezt, de tény, hogy öccsének oly nyilvánvaló irodalmi tehetsége sem hallgattatta el teljesen. Neki is igénye volt a szépirodalmi kifejezésmód. Az elbeszélő prózától azonban mindig idegenkedett — a regény nem volt az ő műfaja. A prózában sem a kitaposott ösvényt választotta, hanem a cseh irodalmi kontextusban egyedülálló, de máig kevéssé értékelt műveket alkotott expresszioniszti- kusan hangolt elbeszéléseiben (Lelio, 1917) és A Sánta Vándorban (Kulhavý poutník, 1936) is. A Psáno do mrakű (Felhőre írva) című naplószerű aforizmagyűjteményében (amely csak 1947-ben, a szerző halála után jelent meg) észrevétlenül, pátosz nélkül, művészileg azonban határozottan azt az irodalmi műfajt teremtette

meg, amely addig a cseh irodalomból hiányzott: a meditatív jellegű bölcseleti prózát.

Nemegyszer éppen Josef Capek adott alapötletet elbeszéléseivel a két fivér közös munkáinak megírásához — pl. A rovarok életéből (Ze života hmyzu, 1921) című drámai parabolához vagy az R.U.R. (1920) c. drámához (a „robot” szót is ő vitte be e darab révén a köztudatba).

Josef Capek az elbeszéléseiben plasztikus, a festő szemével láttatott világot teremt, amely a jellemek kontrasztos sarkí- tásán alapul. Hősei vagy a gonoszság megtestesítői, vagy a pozitív pólus, a világosság képviselői. De mi mindent ki nem talált Capek annak érdekében, hogy hősei a kívánt eredményt elérjék! így pl. a gépembert vagy a hasonmást (az Opilec

— A korhely című elbeszélésben) vagy — leggyakrabban — az emberi alkat defor- málását alkalmazta (a Syn zla — A romlottság fia c. elbeszélésben). Ez a groteszk módon leépült alak kétfajta lehet: tökéletes, ám lelketlen robottá változott vagy pedig az állatok világába transzpo- nálódott át. És éppen ebben a jelenségben fedezhetjük fel a Josef Capek által ösztönösen előrevetített utat, amelyen a háború utáni nyugati irodalmak elindulnak: az emberi lényeg megtagadását (pl. Ver- cors Tropikomédia} Ionesco Az orrszarvú).

Újító jellegű volt Capeknak az aforisz- tikus bölcseleti próza felé fordulása. Miután odahaza hiába keresett példát (az egyetlen aforizmagyűjteményen, Ladislav Klímáén kívül), külföldön találta azt meg. Az Antoine de Saint-Exupéryvel való meglepő „lelki rokonságára” Jifi Opelík hívta fel a figyelmet monográfiájában (fosef Capek, Praha 1980. 232—235.) A két írónak nemcsak világlátása és műveik tipológiája hasonló, hanem a művészet és az élet alapvető értékeihez és biztosítékaihoz való vonzódása is. Mindketten a személyiség végletes pólusaihoz jutottak el, miközben a legtöbbre — az erkölcsi-lelki törvények mellett — az apró, természetes dolgokat és örömöket értékelték: a gyermek ártatlanságával lelkesedtek, s tisztaságát felnőttként is meg akarták őrizni. Mélységes kultúraigényük a legtermészetesebb vágyakkal ötvöződött, művészi és emberi küldetésüket ez övezte. Közös volt bennük talán nyugtalanságuk, sóvárgásuk a változatosság, az új távlatok után is — igaz, jellegzetesen közép-európai v”gy ez. Capek többnyire kénytelen volt beérni a fes