Irodalmi Szemle, 1987

1987/10 - NAPLÓ - Jaroslava Pašiaková: „Az életet nem magyarázni, élni kell”

NAPLÓ

tőállvány és az íróasztal nyújtotta kalandokkal, míg a francia hivatásos repülő, Saint-Exupéry nem ismert korlátokat sem időben, sem térben, de még a halálban sem (Korzika közelében lőtték le a gépét).

Capekban is ott szunnyadt a vándorösztön (lásd A Sánta Vándor), neki is inkább megfelelt volna a szabadság, a korlátlan mozgás, a szárnyalás, de ki tudja, nem fajult volna-e nála ez egészen az önpusztításig, ahogy erről maga is többször vélekedett. Mindenesetre a francia íróhoz hasonlóan ő is végső bizonyítékát adta következetességének azzal, hogy „az élet kalandjába mindkettő egész lényét belevetette”, s végül a szülőföldtől távol vesztette életét. Josef Capekot tömegsírba temették több ezer névtelennel együtt a Bergen-Belsen-i koncentrációs táborban, ahol már a felszabadulás után lett a tífusz áldozata.

Külön figyelmet érdemel verseinek és rajzainak az a gyűjteményes kötete, melynek találóan Ohen a touha [Tűz és vágyt Praha 1980) a címe. Azokat a verseket és rajzokat tartalmazza, amelyeket Capek a második világháború alatt a náci koncentrációs táborok embertelen körülményei között alkotott.

Ezek a versek, amelyeket — némi egyszerűsítéssel — néhány fő témakörbe csoportosíthatunk, a művész hitvallását fejezik ki a családhoz, testvéréhez, Karelhoz, egyáltalán az emberiséghez, a művészethez és az élethez fűződő kapcsolatában. Nemcsak annak a kornak sajátos hangulatát adják vissza, amelyben létrejöttek, hanem maximális belső feszültséget is mutatnak: mindenekelőtt a költő emberbe vetett hitének és az igazság végső győzelméről vallott meggyőződésének tükrözői. Többek a meggyötört ember tragikusan optimista kiáltásánál, bizonyítékai annak, amit Josef Capek prózában is kifejezett

már, említett aforizmakötetében: „Aki harcol, nem érzi elviselhetetlennek a csata fortéiméit, sem az elszenvedett sérüléseket. — Az ember azért áldatott meg érzékenységgel, hogy a fizikai fájdalom riadóztassa a testet, készenlétbe állítsa, hogy védekezzen. A lelki fájdalom — mindenkinél másképpen — aláássa, de föl is rázza az akaratot.”

Josef Capek egyedülálló jelenség volt, eredeti egyéniség, művész és gondolkodó. Belső tüze, vágya a világ igazságos elrendezése után nem hagyta csüggedni őt a fasizmus elleni harcban. Mindent elviselt, ám végül a tífusz legyőzte néhány héttel a háború vége előtt (1945. április 5. és 24. között). Versei a sachsenhauseni fogságban íródtak, ahová a berlini börtönből került 1942 decemberében. A versek első példányait valószínűleg az 1939. november 17. után letartóztatott cseh diákok hozták magukkal, akiknek utolsó csoportját — alaposan megtizedelve — 1942 karácsonyán engedték szabadon. A verseket először Borovy jelentette meg Prágában 1946-ban. A kötetet Vladimír Holan gondozta.

A jelentős magyar bohemistának, Dobossy Lászlónak igaza van, amikor azt állítja, hogy „a másik Capek, a szemmel láthatóan érzékenyebb, törékenyebb, zárkózottabb Josef Capek — a festő, illusztrátor, művészetbíráló és író — különös módon el- lenállóbbnak bizonyult” (Népszabadság, 1987. 2. 28.).

„Azért is viszolygunk a haláltól, mert az néha szökésnek látszik" — írta Josef Capek. Ű maga nem szökött meg: sem szülőhazájából, sem az életből. Művészete mit sem vesztett szuggesztív időszerűségéből, épp ellenkezőleg. Mindenekelőtt irodalmi öröksége vár arra, hogy életre kelhessen, várja felfedezőit, értékelőit és fordítóit, és várja besoroltatását az európai irodalom kontextusába.

Kiss Edit fordítása