Irodalmi Szemle, 1987

1987/10 - NAPLÓ - Jaroslava Pašiaková: „Az életet nem magyarázni, élni kell”

Jaroslava Pasiaková

»Az életet nem magyarázni, éini kell«

Gondolatok Josef Capekról (1887 —1945)

J

osef Capek művészeti tevékenysége kétirányú: képzőművészeti és irodalmi. A század eleji művészeknek ahhoz az értékes nemzedékéhez tartozott, amely nem elégedett meg az egyoldalú világlátással. Rosszakarói és irigyei azt a kétes állítást terjesztették róla, hogy a festők írónak, az írók pedig festőnek tartják Capekot. Mára némiképp tisztázódott a helyzet. Míg képzőművészeti munkásságát megismételhetetlen értékként ismerték el, és nem csak a modern cseh képzőművészet keretein belül, addig irodalmi munkássága, annak ellenére, hogy több monográfia foglalkozott Vele, mellőzött mostohagyerek maradt: az ifjabb Capek-fivér, Karéi munkásságának árnyékában húzódik meg méltatlanul.

Tudjuk, ez nem teljesen egyedülálló, nem teljesen példa nélkül való jelenség a világirodalom történetében. Ismerjük a Grimm fivéreket, Goncourt-ekat... Kettejük közül az egyik mindig vezető szerepet játszott. így volt ez a Capek-fivérek esetében is: úgy tűnik, a gyeplőt — kora ifjúságuktól fogva — a fiatalabbik, Karéi tartotta kezében. És mégis, a modern európai történelem kritikus időszakában, a második világháború küszöbén, Karéi halála és a müncheni döntés után, éppen a látszólag passzívabb, kevésbé határozott josef volt az, aki már csakis a maga nevében, egyértelműen döntött a saját sorsáról: inkább választotta a börtönt, a koncentrációs tábort, tehát a biztos halált, mint az emigrációt, azaz a megmenekülést. Talán azért cselekedett így, mert öccse korai halála után azt nem menekülésnek, hanem szökésnek tartotta volna.

Szembeötlő, hogy életútjának ez a tragikus végkifejlete tulajdonképpen logikai kicsúcsosodás volt. Josef Capek nem tartozott azok közé, akik feladják a harcot. Már fiatalon ki kellett harcolnia — szülei akarata ellenére — a képzőművészeti iskolázás lehetőségét. Szülei gyakorlati vállalkozói pályára irányították, takácsiskolát végzett Vrchlabíban, majd az úpicei textilgyárbari dolgozott takácsként, szerelőként és lakatosként. Szívesen emlékezett rá vissza: „Nem mondhatnám, hogy boldogtalan lettem volna ott, egyáltalán nem ... Csak azt éreztem iszonyú világosan, hogy ha végleg ott maradnék, életem értelmetlenül telne el, hogy az életemet úgy nem használnám ki teljes mértékben. És ha egy követelő hangja lelkemnek festésre ösztökélt, az nem azért volt, mintha a képek festését sokkal könnyebb és emelkedettebb munkának tartottam volna ...” A fiatal Josef keményfejű is tudott lenni, ha célját el akarta érni. A szelíd, az emberekkel szemben félénken viselkedő Josef Cápek nem riadt vissza a szélsőséges eszközöktől sem: azzal fenyegetőzött, hogy főbe lövi magát. Tudta, mit akar, és keményen harcolt érte: „Mit is akartam tulajdonképpen azon az átkozott iparművészeti főiskolán? Az nem vonzott, hogy egyszerű utas legyek rajta; úgy hiszem, igazából rendes tengerész szerettem volna lenni a hajón, amikor dagadó vitorlákkal kifut a tengerre.”

Szívósságának, kitartásának és hűségé-