Irodalmi Szemle, 1987

1987/10 - Vajkai Miklós: Ajándék Nichónak

séges. Hajnalonta felkel az ágyából. Talán egy férfi mellől. Akit szeret. És akire Nicho nem tud féltékeny lenni, mert nem látta. És nem is láthatja már. A férfi? Bizonyára fiatal. És nem túlzottan követelőző az ágyban. Nem maxima­lista. A maximalistákkal, Leonóra, elviselhetetlen az élet... Leonóra, én is szeretlek... Úgy halok meg, hogy nem értesülsz arról, hogy szerettelek... Soha sem tudod meg. És ez nekem nem okoz bántódást. Haragudnék, ha a kó­mában kimondanám ... Elmúlásuk küszöbén sokan meghabarodmak, és belesze­retnek egy egészséges emberbe, és csakis azért, mert korlátoltak... Önzők, kis- hitűek... Szeretlek, és rövidesen meg kell halnom. De addig még dolgom van. Mindig is oly huncut voltam, hogy elodáztam szembenézni a viselt dolgaim­mal ... Menj hát, indulj, Leonóra ... Vagy ha akarod, egy iciri-picirit még időzz mellettem... Mennyi mindenről mesélhetne Leonórának, ha egészséges lenne. Mint aho­gyan sok-sok fehérszemélyt szóval tartott. Asszonyokat, lányokat: jó és sápadt teljesítményű szeretőket. Önzőket és önzetleneket. Hitben elhasználódottakat és károsulatlanokat. Némelyiküket megpróbálta a saját képmására gyúrni, ám ez nem sikerült, és ő elhagyta őket. Illetve „szelíden” lemondott róluk. Aztán -néhány évvel ezelőtt megjelent a színen Özseni, aki szintén kórházban dolgozik. A lány az utcájukban lakott. Gyermekkora óta ismerte. S az akkori felesége nem szerette, ha a gyereklány bekukkantott hozzájuk. — Ha megnő és eléri a tizennyolcat, otthagysz, és ezt a ringyót veszed fele­ségül ... — oly gyakran hajtogatta ezt, hogy Nicholito di Veicha már humoros­nak sem találta. Egy napon Nicho arra eszmélt, hogy Özseni már nem az a gyermek, aki néhanapján betoppant, és Eliza kávéval és kaláccsal kínálta őt. Elhaladt a férfi mellett, és Nicho nézte, mint feszült domboruló testén a ruha. — Cuki lány ... — vélte Nicho. Újabb két év múlott el. Ez idő tájt a lány a nagyanyjánál lakott. Középiskolába járt, és jobb híján a város szeméttelepei tartották fenn őket. Meghalt az öregasszony. S a lány önellátóvá lett. Nehéz körülmények közt élt, de nem adta el magát a férfiak­nak. — Becsülni kell az ilyet... — mondta a férfi Elizának. És ő: — Céda lesz belőle, a te ágyasod... Ö, a kis dög! Azt hiszed, nem látom, hogy a pöcsödön tartja a szemét... Ez az a fajta, hiába beszélsz... Nicho a lányba szeretett. Ügy vélte, ő az a lény, akit a saját képére tud formálni. Viszont később arra gondolt, hogy Özseni is önálló személyiség, akit tér és hely illet meg a világban. 17 Amikor Özsenivel egybekeltek, nem sok dolog tartotta össze őket. A lány elvé­gezte a házimunkát, s szaladt a munkahelyére. Feltűnően keveset szerelmesked­tek. Az együttlétük eme szakasza csak afféle váza volt későbbi kapcsolatuknak, amely az évek múlásával megtelt elevenséggel, igényekkel. Egymáshoz fűződő érzelmi töltettel. A lány teltebb lett. Asszonyosabb. Nicho pedig beérkezett abba a korba, mikor a férfiak pocakot eresztenek, és minden düntésük előtt hossza­san mérlegelnek. Özseni a konyhában az ízekért küzdött. Nicho arra gondolt: a lánya lehetne. S ettől a pillanattól számítva — váltakozva — kettős vonzal­mat érzett iránta. Özseni igazán akkor szerette meg a férfit, amikor már közös részcéljaik elérése partközeibe került. No, és az a kellemes állapot, hogy Nicho mellett az asszony mértékletesen függetlennek érezte magát. Lám, az Idő ke­

Next

/
Thumbnails
Contents