Irodalmi Szemle, 1987
1987/10 - Vajkai Miklós: Ajándék Nichónak
gyes volt hozzájuk. Sok minden rendeződött közöttük. És Nicho Özsenire gondolva derűsen várhatja az elmúlását. Szinte elcsámcsog a közelítő eshetőségeken. Megbocsájtható ez egy beteg embernek. Nem fájt az a tény, hogy rövidesen meghal, és Özseni itt marad. Sokat foglalkozott vele, derék nő lett belőle. S hogy most útra kel? Özseni értelme elfogadta ezt. Amit Nichótól elsajátított, amit a kettejük közös létezésében megtanult: a többlet. És jó volt, hogy néhány röpke esztendeig együtt éltek. Az ismerőseik úgy értelmezték ezt, hogy ez a kapcsolat afféle végső ajándék volt Nicholitónak .. . Szép és magasztos ajándék. Nicho ezért sem fél a Haláltól. Cseppet sem fél tőle. Mindig a Halál árnyékában élünk. És most: meghal. Nem nagy ügy. Egyszer mindannyian túljutunk a sorompón. Egyszer mindany- nyian átkelünk. Özseni még jó ideig itt marad. És Özseniben egy kicsit tovább létezve Nicho is itt marad. Itt marad az asszonyban. Az egyetlen nőben, akit igazán szeretett, akiben Nicholito di Veicha újrateremtődött. „Apropó. Képzeletben írtam neked egy levelet. Jól tudod, rajtad kívül soha senkit sem szerettem emlékezetesen. Ma már bizonyos vagyok afelől, hogy szeretni sem könnyű. Kitartó következetességgel semmit sem könnyű végezni. Persze akadnak, akik kitartóan és mindenkit szeretnek: átölelik a világmindenséget. De vajon nem azért szeretnek, mert egyébre nem képesek? Nem képesek a küzdelemre, a szembeszegülésekre, nem tudják a lelkűket felcsiholni. . . Ezért a szeretetüket mint holmi csecsebecsét testálják a világra ... S ha így van... Ha mindent és mindig válogatás nélkül imádnak, vajon a szeretetük oly tömény-e, mint a miénk, kik űzöttjei vagyunk a világnak? És most: néhány sietős esztendőre egymásra leltünk, Özseni...” Özseni mellett újfent megerősödött a hite. Ismételten adni kezdett az emberi méltóságára. Nem fél az elmúlástól. De azt akarja, hogy JÓL HALJON MEG, és ne okozzon bosszúságot Leonórának. Ha beszélni tudna, azt mondaná: „Özseni ugyancsak nővérke a tonki neurológiai klinikán...” Azt mondaná: „Özseni szép asszony.” Akiben majd nyomot hagy Nicho elmúlása, de nem hisztériázik. Nicho rendezni akarta Özseni jövőjét. Azt óhajtotta, hogy Özseni boldoguljon. Hogy ne sok gondja maradjon Nicholito di Veicha után. Eleinte Özseni próbálkozott a látogatással, de Nicho megparancsolta: senkit se engedjenek be hozzá. Kiváltképp Özsenit ne ... Átizzadt párnák tömkelegében. Átizzadt párnák tömkelegében a magánélet törmelékei. .. 18 Megragadják őt. Egy kocsira helyezik. Nyilván az elkülönítőbe viszik. Tehát súlyosbodott az állapota. Rettenetesen nézhet ki. Jó lenne kérdezni. Jó lenne kinyitnia a szemét. Tudja: rövidesen meghal. S a halál kapujában már nincs értelme az önáltatásnak. Jó lenne még egyszer átvizsgálni élete számláit. Apja? Anyja? Mások? Egyetlen emberi lénytől kapott igazán valamicskét útravalóul ... És ez már nem hiábavalóság. Most, hogy a hordárok a kocsival elindulnak és tolják őt végig a folyosón, liff-laff, liff-laff, most Nicho ereje szinte végérvényesen megroppan. Nincs és már nemigen lesz kitartása, hogy leltározását befejezze. Az elkülönítőbe viszik. Abba a helyiségbe, ahová csakis a menthetetlenek kerülnek. 0, mióta is nem tért magához? Mióta? Kinn, a külső világban ősz van. Szeptember vége. Október eleje. Vagy dereka. Ide került. Ebbe az intézetbe került. És amióta itt van, legfeljebb három alkalommal tért magához. Akkor is altatót kért. Nyugtatót, vagy mit. Azt mondta: „Nem akarok többé felébredni...” Kerekes hordágyon vagy miféle alkalmatosságon viszik.
