Irodalmi Szemle, 1987

1987/10 - Vajkai Miklós: Ajándék Nichónak

Nicho apja jól tudta, mit keres. A pincéből bort hozott. S egy poharat tett elé. Mária gyors egymásutánban két pohárkával ivott.

— Iszol, iszol, mint az oktondi... — mondta haraggal Nicho apja. — Nem tartóztatnád magadat.. .

— Igazad van, többé nem iszom ... — mondta szenvtelenül Mária.

Feszült hangulatban hagyta el a házat. Nicho kikísérte az autóbuszhoz. Mária egy képeslapot nyújtott át neki.

— jól nézd meg azt az épületet, ahol rövidesen megdöglik az anyád, aki egyszer a világra hozott.

— Meglátogatlak ... — szólott Nicho.

— Megvagyok nélkületek ...

Nicho egy héttel később meglátogatta Máriát.

Az asszony azt mondta, hogy többé már nem jön haza. Jól érzi itt magát, A konyhán segítkezik. Olykor pedig a betegellátásban ... — „És most menj, a te dolgod nem itt van .. .”

Hazaért, a telefonüzenetből megtudta, hogy az anyja .. .

Másnap autóba szállt.

„Meghalt...” — Nicho még mindig neheztelt rá.

„Megölte, felakasztotta magát...” — az anyja, aki az utóbbi esztendeiben mindent elrontott.

Az orvosi szobában fogadták:

— Foglaljon helyet, kérem ... — szólott Korcsek András főorvos úr. — Az édesanyja nálunk viszonylag jól viselte a betegségét, amelyről mindannyian tudjuk, hogy az orvostudomány mai állása szerint sajnos nem gyógyítható. Mária asszony szívósan tartotta magát, de mielőtt a betegsége manifesztálódhatott volna, önkezével véget vetett az életének... Fogadja őszinte részvétem . ..

Hazafelé egy pár lakkcipőt vett anyjának. A sötétség beállta után kiment a temetőkertbe.

— A cipőt akarom a lábára húzni... — mondta a temetőőrnek.

Nicho megállt az anyja ravatalánál.

— Ami azt illeti, jól kipingáltak, Mária ... persze, megfizettem nekik. Nekem azért a motyóért egy álló héten át kell robotolnom . . .

A halott hallgatott.

Nicho az asszony sovány lábára húzta a cipőt.

— Mária... Mit gondolsz, milyen időjárás lesz holnap...? Nos, hogyan vélekedsz erről? Én megmondom ... — dohogott a fiú. — Holnap kurva-nagy eső lesz, és a ravatalon majd elázik és szétfolyik a sminked... és olyan leszel, pontosan olyan leszel, mint amilyen az utolsó esztendőben voltál...

Becsapta a ravatalozó ajtaját.

15

Persze mindig igazságtalanok vagyunk másokkal szemben, gondolja Nicholito di Veicha. Mint ahogyan mások is igazságtalanok velünk szemben. És mi is igazságtalanok vagyunk önmagunkkal szemben. Dig-dig-dig, dig-dig.

Nicho tudja: a világra jövünk. Százával és tízezrével, akár a vizekben pezs- dülő élőlények, a partok csúszó-mászói, a síkok és bércek felett suhanó madarak. Szaporodunk, sokasodunk, akár a fák törzsein és levelein megjelenő férgek, és az erősebbek, az uralkodni tudók kiszorítják a létből a gyengélkedőket. Kegyetlenek vagyunk, hogy MEGMARADJUNK. És aki elfárad, eltűnik az evilági létezés színéről. Ennyi az egész.

Ott állt Anyja ravatala mögött. Kopp-kopp: kövér cseppekben hullani kezdett